Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)
A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - A források morfológiai jelenségei - A határozóragok - Az elatívuszi, a delatívuszi és az ablatívuszi ragok forrásbeli alakjainak vizsgálata
a felső nyelvállású határozóragok használata a jellemző (Révay 1999; Mizser-Révay 1999). A korpuszomban előforduló határozóragos formák között a zárt alakokat gyakoriságban a ma köznyelvi normaként élő hosszú, középső nyelvállású (egyaránt palatális, illetve veláris) alakváltozat követi. A mintasokaságból - az összesen 712 vizsgált adatból - viszonylag kevés a középső nyelvállású, rövid magánhangzójú viszonyrag. (A rövidség-hosszúság jelölését következetlenül alkalmazó korabeli helyesírás miatt, korábbi adataimhoz hasonlóan, ezek elkülönítése sem fontos.) A források nyelvjárásiasságának, illetőleg a normához közelítés fokának megállapításában viszonyításképpen a korabeli grammatikákat hívhatjuk segítségül. Szenczi Molnár Albert - akinek nyelve a hangtan terén igen közel áll mai irodalmi és köznyelvünkhöz - észlelte és rögzítette a XVII. századi alakváltozatokat (így a zártabb és a nyíltabb formát is), de gyakorlati nyelvérzéke az alakuló norma hatására a nyíltabb változatot részesítette előnyben. Valószínű, hogy az analógiát, a Korompay Klára által kiemelt hasonló funkciójú ragok egymásra hatását, ugyanakkor a - bár más funkciójú ragoknak - normatív ragváltozatokhoz igazodó alaki közelítését láthatjuk abban, hogy grammatikájában a -stól, -stől alakváltozattal találkozunk három esetben. Geleji Katona István a mai norma felé mutató alakokat közli kívánatos formaként: mindegyik rag magánhangzója a rövid és a hosszú alakban is középső nyelvállású. Komáromi Csipkés György grammatikájában 27 esetből csupán 3 zártabb formát találunk, akkor is kurzív kiemeléssel, idézetben. Nyelvtanának jellemzője tehát a mai köznyelvet is jellemző alakoknak a korabeli művelt, írott nyelvhasználatban normaként való tisztelete, ugyanakkor az ettől eltérő alakváltozatok használatának felismerése. Pereszlényi Pál, akinek működési helye az itt említett nyelvtanírók közül a legközelebb esik Nógrád vármegyéhez, nyelvtanában mind a zárt, mind a középzárt ragváltozatokat felsorolja. Ugyanígy a ragok használata is vegyes képet mutat nála, bár többször olvashatjuk a mai, nyíltabb változatot. Pereszlényi Pál nyelvtanának ingadozó raghasználata talán összevethető a Nógrád megyei iratok lejegyzőinek vegyes alakokat mutató - a vizsgálat céljából megalkotott - határozórendszerével. Az összevethetőség mellett szól az az érv is, hogy a XVII. századi északkeleti norma egyik jellemzője, hogy megengedi a határozóragok ilyenfajta ingadozását. A XVII. századi, északi-északkeleti nyelvterületen keletkezett grammatikák - szinte a regionális normát meghaladó, az egységesülő nyelv felé mutató - követelményei kevéssé követendő minták az általam vizsgált nyelvemlékek íróinak nyelvhasználatában. Mégis, egyes forrásokban megjelennek a mai normát tükröző, középső nyelvállású magánhangzós határozóragok. Ezek keletkezési körülményeit megvizsgálva megállapítható, hogy 93
