Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - A források morfológiai jelenségei - A határozóragok - Az elatívuszi, a delatívuszi és az ablatívuszi ragok forrásbeli alakjainak vizsgálata

4. A mai norma szerint v-s változatú tövek, melyek a XVII. századi iratanyagban egyalakúak, v nélküliek szuffixum előtt is: lődözik; hinak, hijják, huta. A hív ige alakja vizsgált nyelvemlékeimben szinte kizárólagosan: hí tövű. A határozóragok Az elatívuszi, a delatívuszi és az ablatívuszi ragok forrásbeli alakjainak vizsgálata A -bői, -bői; -ról, -ről; -tói, -tői típusú szuffixumokat a szociolingvisztikától gyakran alkalmazott kvantitatív módszerrel vizsgáltam. A mintegy 270 oldalnyi korpusz minden egyes nyelvemlékéből számszerűen kimutattam a rövid-hosszú, palatális-veláris, felső, illetve középső nyelvállású határozóragok arányát. Vizsgálatom ezen a témakörön belül nem korlátozódik a fent említett rágós névszókra, számba veszem a sociativusi (stul, -stül) ragos alakokat is, hiszen ezen ragok magánhangzójának zártsági foka analógiát mutat az elatívuszi, delatívuszi, ablatívuszi ragok alakjával. Papp László is említi a XVI. századi északkeleti nyelvjárásterület szövegeit vizsgáló tanulmányában, hogy „a -tói, -tői és a -stul, -stül szétválasztása talán nem is egészen megokolt, hiszen a XVI. században szinte azonosan viselkednek" (Papp 1956: 469-70). Papp László másik tanulmányában is hangsúlyozza, hogy a mai nyelvben már elszigetelődött -stul, -stül a XVI. század végén a -tói, -tői formánssal párhuzamosan viselkedik (Papp 1961). Igaz ez a XVII. századi nyelvre is. Korompay Klára megállapítása szerint a ragok magánhangzójának váltakozását nem a tő irányítja. A hangtörténeti és a morfológiai tényezőkön kívül legfontosabb okként a hasonló funkciójú ragok egymásra hatását emeli ki (Korompay 1992a: 372). Azt, hogy a rag magánhangzójának váltakozását nem a tő irányítja, bizonyítja vizsgált anyagomban a viszonylag sok inkongruens alak, amelyben a szótő és a toldalék nem illeszkedik hangrendileg (pl. ßegenytül, Kozdrűl, Kékkőbúi, abbül stb.). Török Gábor az idegen nyelvi hatásban látja az illeszkedés-törvény érvényesülésének akadályát, a Börzsöny-vidéki nyelvjárásokat tanulmányozva megállapítja, hogy „a XVIIXVIII. században mélyhangú szóhoz is gyakran járult -tői ~ -tül (néha -tíl), bői ~ -bül rag" (Török 1964: 55). A magyar nyelv történeti nyelvtanában Korompay Klára utal e tekintetben arra, hogy nemcsak korábbi nyelvemlékeinkben találkozunk szórványosan szinte minden ragunk nem illeszkedő változatával, hanem e jelenség - megőrzött régiségként - néhány ragunk esetében a XX. század közepéig fennmarad, különösen a nyugati területeken 90