Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - A mássalhangzórendszer jellemzői - A palatális és a depalatális hangviszony - A palatális l’

norma részének tarthatjuk. A grammatikák tanúsága szerint az egységesülésre törekvő nyelvérzék ebben a korban már a mai köz- és irodalmi nyelvihez hasonló alakokat tekinti normának, ezért sem érthető ennek a nyelvi részrendszernek a korpuszban mutatkozó nagyfokú nyelvjárásiassága, regionális jellege. Iratanyagomból kitűnik, hogy a század végén a műveltebb deákok kezdik kerülni az akkorra már ezen a területen is nyelvjárásiasnak minősíthető nyelvi formát, egyes scriptorok azonban XVIL század végi írásműveikben is megtartják ezt a regionális nyelvi jelenséget, csakúgy, mint ahogy a palóc nyelvjárási régió beszélői ma is őrzik nyelvük jellegzetes vonásaként. A mássalhangzórendszer jellemzői A palatális és a depalatális hangviszony A mássalhangzók minőségi tulajdonságait tekintve a palóc nyelvjárásterület egyik legjellegzetesebb sajátsága a palatalizáció (vö. nyelvjárási irodalom). XVIL századi forrásaimnak közel a fele tartalmaz palatális alakokat, ezért e jelenség vizsgálata nem elhanyagolható értekezésemben. E. Abaffy Erzsébet a XVI. századi soproni levelek kapcsán felveti azt a problémát, amellyel XVIL századi korpuszomban is találkoztam, hogy tudniillik „a gy, ty, ny, ly jelölése ebben a korszakban meglehetősen pontatlan, olvasásuk gyakran bizonytalan, ezért a tanulságokat csak sok fenntartással vonhatjuk le" (E. Abaffy 1965: 45). Valóban, a korban a helyesírás kialakulatlansága többnyire nehezíti a lejegyzett formák hangtanilag pontos kikövetkeztetését, mégis egy-egy vizsgált iratban a következetes hangjelölés segített a palatalizáció rekonstruálásában. A palatális V A magyar nyelvterület északi részén, annak különösen a palóc és jász területein a t, d, n, l hangok i előtt rendszerint palatalizálódnak. Az Ipoly vidéki nyelvjárástípusban is önálló hangeszköz a ly, de jelentkezése jóval következetlenebb, mint a középpalócban (1. Kálmán 1951, 1966; Imre 1971, Kiss 2001). A XVI. században mentek végbe a nyelvben azok a változások, amelyek nyelvjárásainkat Z-ező és ly-ező részlegekre bontották. A XVIL századtól a keleti magyar nyelvterületen tovább terjedt az ly-ezés, s a palatális / a palóc nyelvjárás mássalhangzórendszerének máig jellemző fonémajaként 78