Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - Külső és belső nyelvi tényezők a XVII. századi Nógrád vármegyében - A XVII. század nyelvváltozatai

kívánó, nyelvtanokat, ortográfiákat szerkesztő, azokban nyelvszemléleti megjegyzésekkel, konkrét nyelvhasználati tanácsokkal is szolgáló korabeli „nyelvtudósok", a grammatikaírók nyelvhasználata. Régióhoz, nyelvjárási területhez való kötődésük érezhető ugyan, de szándékuk nagyrészt saját nyelvjárásuk irodalmi nyelvi rangra emelése. Ennek a rétegnek a képviselői a fölötte álló irodalmi szerzői csoportnak, illetve a tudatosságban alatta elhelyezkedő tanult deáki rétegnek is tagjai lehettek átmenetet képezve e nyelvi műveltség tekintetében közel álló két csoport között. A tanult laikus literátus réteg, a többnyire hivatalok vagy magas rangú személyek szolgálatában álló deákság hivatalos vagy magánjellegű írásműveinek műveltebb nyelvváltozata alkothatta a nyelvi piramis ennél alsóbb szintjét. Ennek a csoportnak a tagjait területenként más-más, a nyelvjárásokkal némileg rokonságot tartó, de az alsóbb néprétegek regionalitása fölé boltozódó, egységesebb nyelvhasználat jellemezte. Ezt a nyelvváltozatot használhatták a tanultabb, hivatalt is vállaló nemesek. Hozzávetőlegesen ezzel a nyelvváltozattal azonosíthatók a korábban regionális vagy provinciális irodalmi nyelvekként ismert, nagyobb területekhez kötődő nyelvhasználati formák. A laikus literátus réteg tagjai között tanultság, műveltség tekintetében különbség volt. A kevésbé művelt deákok nyelvhasználata alacsonyabb szintet képviselt. Tagjaik közül kerültek ki a kisebb hivatalokban, a falvakban és a városokban, illetve az alacsonyabb rangú uraknál szolgálatot teljesítő deákok, vagy az alacsonyabb műveltségű, írni-olvasni tudó nemesek. Műveltebb rétegük pedig akár bele is olvadhatott a két magasabb nyelvi szint képviselői közé. A korban a beszélt nyelv még a nyelvjárás, ez jellemezte a társadalmi hierarchia alacsonyabb néprétegeit, sőt még a tanulatlan nemesek beszédét is. Mivel abban az időben a nyelvjárás tekinthető a legáltalánosabb, a legtöbbek által beszélt nyelvváltozatnak, ezért a XVII. században nagyobb használati körűek, ennélfogva magasabb presztízsűek, mint a mai szinkrón nyelvi keresztmetszetben az egyre kevesebbek által beszélt, a nyelvi piramisnak a műveltség, illetve a normához való közeledés tekintetében a legalsó szintjén elhelyezkedő nyelvjárások. A XVII. század nyelvváltozatainak rétegződését ekképp képzelem el: Köznyelvi, irodalmi nyelvi (sztenderd) nyelvváltozat A XVII. században még egységes, sztenderd nyelvváltozat nincs, de az irodalmi szerzők és a tudománnyal foglalkozók, valamint egyes művelt deákok nyelvhasználata közelít a később kodifikált köznyelvi, irodalmi nyelvi változathoz. 29