Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - Külső és belső nyelvi tényezők a XVII. századi Nógrád vármegyében - Belső nyelvi tényezők a XVII. században - A XVII. századi keleti-északkeleti grammatikaírók és a grammatikák szerepe

Belső nyelvi tényezők a XVII. században A XVII. századi keleti-északkeleti grammatikaírók és a grammatikák szerepe A művelődéstörténeti-nyelvi háttér egyik legfontosabb tényezőjéről, a korabeli grammatikaírók szerepéről - a dolgozat célját és módszerét tekintve - bővebben szükséges szólnom. A jelen értekezésben felvázolt nyelvtani rendszer egyes részegységeinek vizsgálatában segítségül hívtam a kor grammatikaíróinak az alakuló norma irányába mutató megállapításait, az általuk helyesnek ítélt, sokszor nyelvtani szabályokba foglalt megjegyzéseit, mivel a grammatikák minden korban a tudatosság és a nyelvi egységesítés jelei, bizonyos normák rögzítői, továbbhagyományozói, terjesztői, a mindenkori nyelvállapot tükrözői. A nyelv fokozatos egységesülése a nyomtatott munkákban még inkább megmutatkozik, mint a kézzel lejegyzett írásművekben, hiszen az olvasni tudó, műveltebb réteghez szóló írások megkívánják valamiféle, a nyelvi sokféleség fölé emelkedő nyelvváltozat létét, használatát. E nyelvjárások fölötti nyelvi eszmény megszületésének jelei az első grammatikák, amelyek még ha regionális vonásokat is hordoznak, mégis egyfajta normatív nyelv rendszerének tükrözői. Szathmári István fogalmazza meg, hogy: „A nyelvtanok az irodalmi nyelv történetének a kutatói számára (...) nélkülözhetetlenek." (Szathmári 1965: 428) Szathmári István a XVI-XVII. századi nyelvtanírás történetében három korszakot különít el. A korai, XVI. századi Sylvester- és Dévai Bíró-féle grammatikák nyelvünknek csak egyes részjelenségeit foglalják magukba, de a XVII. század grammatikái, köztük a Szenczi Molnár Alberté már teljesnek számító nyelvtan, és hatni is tud. A XVII. század második felének nyelvtanírói (Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Kövesdi Pál, Misztótfalusi Kis Miklós, Tsétsi János) gyarapítják a provinciális normák számát, nagy hatásúak, általános szabályokat próbálnak megállapítani, de a nyelv általános tulajdonságain kívül grammatikai finomságokra is kiterjed figyelmük (Szathmári 1968). A nyelvi elemzéshez azoknak a nyelvtanoknak a megjegyzéseit vettem alapul, amelyek szerzői - születésük vagy működési helyük révén - a magyar nyelvterület keleti-északkeleti területéhez kötődtek. A XVI. század végén született, de jelentős munkáit a XVII. század elején írt Szenczi Molnár Albert nyelvtana azért fontos támpont vizsgálatomban, mert egy táji szélsőségektől mentes, több nyelvjárás jegyeit magába foglaló, kiegyenlítettebb, normalizálódni és egységesülni kezdő nyelvhasználati típust teremtett, s mert - Szathmári István szerint - a deákok kialakította nyelvhasználat mellett 1610-ben kiadott grammatikájában és egyéb munkái25