Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – A. G. visszaemlékezése

darabon vonattal folytattuk, majd ismét gyalog, természetesen már német területen. A német falvak elején és végén SS-legények lapátokkal és botokkal felszerelve várták a csapatot, és mindenki kapott egy-egy bot- vagy lapátütést. Csapatunk egyik része Lorettón ment keresztül. Hatszáz nő és férfi vegyesen. Vertek bennünket puskatussal, sokat kilőttek a sorainkból, feleséget a férj mellől vagy fordítva. Tankokat állítottak fel keresztben az úttesten, hogy ezzel is nagyobb legyen a kavarodás és könnyebb legyen a gyilkolás. Az úttest vértől volt síkos, hullákon gázoltunk át, nem törődtünk már semmivel, még az életünkkel sem, ösztönös volt ez a rohanás előre, az ismeretlenbe. Nem tudtuk hová, nem tudtuk miért, csak vártuk, hogy legyen már vége ennek a rettenetes étszakának. Végre vonathoz értünk, és utunk hátralevő részét vonaton tettük meg. Az állomáson is sokat lelőttek. Elérkeztünk Mauthausenbe. Mauthausenbe érve a régiek avval fogadtak, hogy készüljünk fel egy nagy és rettenetes kutatásra. Ez szerencsére elmaradt. Sátrakban helyeztek el bennünket, de mivel nagyon sokan voltunk és a tábor is túl volt terhelve, nagyon soknak közülünk már nem jutott fedett hely, és kénytelenek voltak a szabad ég alatt tartózkodni éjjel-nappal. Szörnyűség volt ezeket a szerencsétleneket látni, akik a legnagyobb esőben és sárban vackaikon dideregve kuporogtak. Ütésverés nélkül nap nem telhetett el. Nagyon sokat szenvedtünk a vízhiánytól és a tetvektől. Az éhségről már nem is beszélve. Élelmünk már az éhenhaláshoz elég minimálisnál is kevesebb volt. Gyakran valamilyen oknál fogva ezt sem kaptuk meg. Vizet csak egy-két tartállyal hoztak minden napon az egész tábor számára, ami még ivásra sem volt nagyon elég. Nem beszélve arról, hogy a tábor egész kis hányada jutott csak ehhez a fél csajka vízhez. A tolongás rendszerint oly nagy volt, hogy még ez is kiömlött, mire az illető a barakkjához ért. Ilyenkor még megjelent a tábor réme, egy robosztus őrmester, furkósbottal és vad farkaskutyájával, melyet soraink közé uszított. Ha az áldozat menekülni merészelt, intett a betanított vérebnek, mely fogva tartotta a szerencsétlen häftlinget, akit az őrmester furkósbotjával halálra vert. Ilyen és még sok hasonló esemény játszódott le naponta, és tarkította a hétköznapok egyhangúságát. Az emberek mint a legyek hullottak el a gyengeségtől, betegségtől. Két hét után végre sikerült elkerülni ebből a pokolból, és átjutni egy még ennél is szörnyűbb helyre, Gunskirchenbe. Az odavezető út rettenetesnél is rettenetesebb volt. Megismétlődött a lorettói eset, de talán még hatványozottabb mértékben. Aki kilépett a sorból bármilyen oknál fogva, az halál fia volt. Három napig étlen-szomjan, egy őrült hajszában mentünk Gunskirchenbe. Gunskirchenben kétezer-hétszáz embert szorítottak be egy kétszáz embernek is kicsi férőhelyre. Élelem még kevesebb volt, mint Mauthausenben, az emberek százával hullottak el naponta. Itt május 4-ig maradtunk, amikor felszabadítottak a szövetségesek. Megérkezésük előtt néhány nappal már sejtettük a nagy eseményt. Hallottuk az állandóan közeledő ágyúdörgéseket, később már a közelharcban használatos fegyvernemeknek - mint géppuska és puska - hangjait is kivehettük. Egyszerre ébredt fel lelkünkben két érzés: az öröm és a félelem érzése. Feltettük a nagy kérdést: vajon megélhetjük-e a nagy napot? Visszajutunk-e még valaha, vagy kiirtanak bennünket mind, egytől egyig? Mint kiderült, volt is egy ilyen irányú parancsa a lágerführernek, amit ő nem teljesített. Május 4-én a lágerführer két bajtárssal együtt, fehér zászlóval elébe ment az amerikai csapatoknak. Végre szabadok vagyunk! Élünk! - kiáltottam fel, mikor megpillantottam az első amerikai katonát. A felszabadulás után Hörschingbe kerültem kórházba. Itt meghalt édesapám. Majd a csoporttal együtt Linzen és Dornyohon át elkerültem St. Pöltenig, ahonnan megszöktem és egyedül jöttem hazáig. A.G. Részlet Hídváry István interjújából. Háromszor voltam munkaszolgálatos. Emlékezetem szerint először 1940-ben vittek el munkaszolgálatra, akkor Hatvanba vonultunk be, és a Sajó melletti munkatáborokban - Sajóradnán, Dubicsányban, Sajógal gócon - voltunk elhelyezve, de csak három hónapig voltam ott. Vízelvezető árkot ástunk, fizikai munkát végeztünk a Sajó árterületének rendezésén. Ebből az időből nincsenek rossz emlékeim. A fizikai munkát direkt szerettem, jóle298