Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

tunk. Ehelyett francia häftlingek csoportja fogadott, dallal, mosollyal. Lenyűgözően barátságosan, gyöngéden bántak velünk. Joggal hiszem, hogy az áldozatos szívük, jó humoruk és szeretetük öntött lelket belénk. Halvány mosollyal viszonoztuk a fogadtatást, ám amire elsősorban szükségünk volt: élelem, fekvőhely és egy kis meleg a barakkban. Tekintettel a sanyarú állapotunkra, kérelmeztük, hogy bent kaphassunk vacsorát, de elutasították. Megparancsolták, hogy amelyik új jövevény nem áll kint a sorban, ne kapjon enni. Még így is bent maradt néhány társunk, akit a fáradtság jobban legyűrt, mint az éhség. Másnap a francia nők elmondták, hogy három hónappal ezelőtt, Auschwitzból kerültek ide. A kétszeri ottlétünk során sem találkoztunk egymással, mert az azonosítási számunk nem egyezett az övékével, más-más részlegbe helyeztek, elválasztva az ismert drótkerítéssel. Hamarosan meghitt barátokká váltunk. Akkor újabb rémtetteket hallottunk tőlük Auschwitzról. Például: látták az orvos Mengele, a Halál Angyala barakkját, férfi- és nőfoglyok kísérleti alanyaival, akiket gázkamrába küldött, amikor már nem volt szüksége rájuk. Mi pedig az auschwitzi gázkamra előterében töltött tragikus éjszakáról beszéltünk és a megpróbáltatásokba belehalt tíz társunkról. Itt, ebben a táborban a söprögetésen kívül nem akadt igazán más munkánk. Esendő testünk naponta gyöngült az éhínségtől, a megcsappant élelemadagtól. Részemről biztosra vettem közeli halálunkat. Lassanként, egymás után fogunk éhen halni. Attól is tartottam, hogy a németek másik lágerba, újfajta sanyargatás színhelyére visznek. Egy civil ruhás, hallgatag férfi járt naponként a lágerbe, zöldséget hozni vacsorára. Soha nem szólt hozzánk, csak a szeme beszélt végtelen bánatról. Vajon születésétől kezdve volt szomorúszemű, vagy az irántunk érzett szánalom tette azzá? Vagy maga a háború? Engem mélyen megindított a hallgatag férfi tekintete, világfájdalmat, elhagyatottságot, lidércnyomást tükrözött. Teltek a napok, hetek, hónapok. Kiolthatná életünket ágyúgolyó - a süvítése már közelről hallatszott -, vagy az alacsonyan repülő gépekből bombázhatnak. Odavonzotta szemünket, mintha könyörögnénk, szabadítson ki vagy öljön meg, csak legyen már vége mindennek! Március utolsó napjaiban a levegő még erősen csípett, de a nap már gyöngén melegítette áttetsző bőrünket. Az Auschwitzban kopaszra nyírt hajunk azóta 4-5 centiméteresre nőtt. A haj minősége szerint némelyik häftlingnek szépen befedte a fejét, míg másoknak kefesörteszerűen meredezett. Bizonyára nevetésre ingerel, ha a szüntelen, oldódatlan bánat nem akadályoz benne. Áprilisban járunk, fogságunk tizenegyedik hónapjában. Normális, békés körülmények között tizenegy hónap csekély idő. Számunkra a gyötrelem, megalázás, éhínség évszázadainak tűnt. Különösen nekem, mert a történteket minden porcikám megsínylette. Közelgett a szabadulásunk, de nem tudtunk róla. Továbbra is így folyt az életünk, tengernyi bánat, létbizonytalanságban lebegve. Május 8-ig tartott, amikor hajnali 4 és 5 óra között arra eszméltünk, hogy a németek elhagyták a lágert. Szabadok lettünk! St. Georgental nevű szudéta városban történt, amely Csehszlovákia és Németország között helyezkedett el, de már nincs többé. Szabadon a gyűlöletes náci őreinktől, rohantunk a felénk masírozó katonai csapatok elé. Orosz alakulat közeledett a városhoz. Szaladtunk az országútra, de földbe gyökerezett a lábunk a látványtól. Előttünk tankok, fegyverekkel megrakott gépkocsik, csapatszállító teherautók és rengeteg katona. Nagy hatást keltett az állig fölfegyverzett sereg, amely békésen, egyetlen golyó és vérontás nélkül akarja elfoglalni a várost. Ugyancsak megrendített a kiáltozó, síró civil lakosság, amint szaladt a sereg elé. Azt hinné az ember, St. Georgental teljes lakossága kivonult az oroszok fogadására, valóssággal hisztérikus állapotban. Mi pedig zavarunkban nem tudtuk, mitévők legyünk, és mozdulatlanok maradtunk. Az elöl haladó tank hirtelen megállt, erre Anyám odament hozzá. A tankon ülő tiszt kinyújtott egy darab kenyeret, aztán folytatta útját a város felé. Azon a reggelen, a lágeren kívül, egyelőre még riadtan, tanácstalanul ténferegtünk. A darab kenyér átadásán kívül ügyet sem vetettek ránk az oroszok. De mások sem. A legtöbbünknek sürgős orvosi ellátásra és valamennyiünknek élelemre lett volna szüksége. Aztán elindultunk a sereg után, reménykedve, hátha fölfigyelnek ránk és segítenek. Szabadok lettünk, ez tény, de a viszontagságaink még korántsem értek véget. Tétován körbe291