Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Dr. Schenk Erzsébet visszaemlékezése

vezényeltek, és mindenki a blokk előtt leguggolhatott vagy lefeküdhetett, ahogy jólesett. Mosakodó-helyiség vagy mosdótál természetesen nem volt, a latrina is nagyon kezdetleges, egy mély gödör, a szélén vékony, törékeny léccel. De még ezt a kezdetleges latrinát sem lehetett a nap bármely szakában használni, mert nem mindig engedtek bennünket WC-re. Sokszor egész nap meg volt tiltva a WC használata, ha valaki mégis használta, úgy a felügyeletünkkel megbízott lengyel, illetve szlovák blockaltesték, vagy ezek megbízottjai kegyetlenül ránk vertek. De ezek a lányok úgy meg voltak már kínozva, és olyan szörnyen megfélemlítve, hogy nem is lehetett csodálkozni azon, hogy ebben a szörnyű lelkiállapotban minden emberi mivoltukból kivetkőzve, állatiasan viselkedtek. Kivételek természetesen voltak közöttük, de ezen kivételek közé nem tartozott a 4-es barakk Baby nevű blockaltestéje, sem pedig Anny nevű helyettese. Rögtön másnap reggel láttam, hogy itt nem szabad betegnek lenni. Azonban az első pillanatban nem tudtam, hogy miért kelti fel a blockälteste az egészen elgyengült beteget és kergeti ki appellhez, és minthogy nem akar kimenni, mert nem bír, még rá is húz, majd amikor odamegyek hozzá, hogy ez kérem lázas beteg, ha nem is tudom megmérni hőmérő hiányában, látszik rajta, hogy nagyon rossz állapotban van, rám kiabál, hogy ebbe én ne avatkozzak bele, a beteg pedig rögtön álljon ki a sorakozóhoz. Én az odatartozó lágerkápónak, aki egy besztercebányai zsidó lány, jelentem az esetet: egy súlyos beteget a blockälteste kiállított. Ő világosított fel arról, hogy itt betegnek lenni nem szabad, mert aki beteg, azt elpusztítják. Megérkezésünk után úgy két hétig egyáltalában nem foglalkoztattak bennünket. Reggel 2 órakor ébresztő volt, utána appell, hosszú órákon át álltunk az udvaron, kitéve az időjárás viszontagságainak. A harmadik naptól kezdve reggel kaptunk kávét vagy teát, délben dörgemüzét, délután 4 órakor volt a kenyérosztás, 50 dkg kenyér két napra, és ehhez kvargli, margarin, lószalámi, konzerv, vagy pedig egy kanál marmelád. Előfordult, hogy a felsorolt étkezések közül egyet-egyet valamelyik nap kifelejtették. Edény nagyon kevés volt, úgyhogy harminc-negyvenen ettünk egy edényből. 6 órakor már bekergettek a barakkba, akkor azután megkezdődött a guggolás, az éjjel 2 órai ébresztőig. De előfordult olyan parancs is, hogy már éjfélkor kiállítottak bennünket appellre. A második napon kineveztek ún. blokkorvosnak, mely életem legszomorúbb, legsivárabb megbízatása volt. Természetesen semmi szert, sem kötszert, sem pedig gyógyszert nem adtak, egész működésem csak abból állott, hogy igyekeztem társaimat vigasztalni, és biztattam őket, hogy tartsanak ki, remélhetőleg már közeledik a szabadulás. Sajnos egy évig kellett még erre várnunk! Csaknem naponta jöttek az SS-nők kiválasztani közülünk a gyengébbeket, akiket azzal válogattak ki, hogy ha valakinek valami panasza van, az jelentkezzen, ambulanciára viszik. Elhurcolták azután a szerencsétleneket az ún. ambulanciára, amely azonban nem volt más, mint a gázkamra vagy a krematórium. Egy alkalommal egy kövér, görbe lábú, buldogpof ájú SS-nő jött be a barakkba, és felszólította a terhes nőket jelentkezésre, mert - mint mondotta - a terhes nőknek árt ebben a tömegben tartózkodni, ezeknek nagyobb kényelemre is van szükségük, szülőotthonokba fogják őket elhelyezni, reggelire tejet vagy tejeskávét, fehér kenyeret vagy kalácsot fognak kapni. Tizenegy terhesünk volt csak ebben a blokkban, és a tizenegy terhes közül három inkább hitt a németeknek, mint az őket a jelentkezésről lebeszélő társaiknak. És ezt a három terhes nőt, két diabéteszes kómában szenvedőt, egy dühöngő elmebeteget, három tébécés nőt, akik önként jelentkeztek, hogy őket kórházba vigyék, összeszedte ez az SS-nő, s megkérdezte, hogy melyikünk a blokkorvos. Ekkor azután engem is kijelölt és magával vitt. Ugyancsak ennek a B lágernek 1. számú blokkjába a többi blokkokból is összegyűjtötte a kiválasztott áldozatokat, még tizenegyet, ezek is részint önként jelentkező betegek, terhesek voltak. Nyolc társam, valamint Fodor Edit nevű másik orvosnő kíséretében elindítottak bennünket az „ambulancia" felé. Igen hosszú darabon, kb. 60 km [?] távolságba mentünk, azt mondották nekünk, hogy az a C láger. Itt egy vöröstéglás, magas kéményes épületnek közelébe kerültünk, és - mint nekem mondották ez az „ambulancia". Csupa kémény volt, minden kéménye füstölt, és az épület mögött erős szabad tüzet láttam. Olyan közel nem vittek bennünket az épülethez, hogy pontosan meg tudtam volna állapítani, hogy tulajdonképpen mi az a szabad tűz. 264