Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Előszó helyett – Írta: Hidasi József

Előszó helyett Bevezetésképpen nyíltan bevallom, hogy hatvan évvel ezelőtt, amikor tizenöt éves fejjel, sok-sok meghurcoltatás után a halál torkából visszatérhettem arra a földre, ahol őseim generációi gyökereztek, nem képzeltem, hogy ennyi idővel később még téma lesz, amit annak idején mihamarabb szerettünk volna elfelejteni. A feledés csalóka vágy volt csupán, hiszen a történtek tragikusságát, korszakfordító következményeit akkor még nem mérhettük fel. Közvetlen ismerőseinken kívül nem beszéltünk róla senkinek, csak akkor, ha megkérdeztek, vagy ha egy különösen tragikus eset került szóba. Amikor valakinek bármi okból megemlítettem családom szomorú sorsát, rendszerint ez volt a legjobb indulatú válasz: „Igen ám, mi is sokat szenvedtünk! Szegény sógorom is a Donnál maradt." Nemegyszer úgy mondták ezt, mintha mi, üldözöttek lettünk volna felelősek a történtekért és az ő szenvedéseikért. Az új megszállók, későbbi elnyomóink, a fasizmus bűneit saját politikájuk céljaira próbálták felhasználni, így aztán a trauma feldolgozására igazából nem kerülhetett sor. A „múlttal való megbirkózást", a „múlt leküzdését" - ahogyan a német nyelv a magyarnál érzékletesebben kifejezi - a hébe-hóba megjelent személyes élménybeszámolók nem segíthették. A borzalmas háborúnak csak borzalmas következményei lehettek. A fegyverletétel utáni élet új feladatokkal állított szembe, nekem is meg kellett birkóznom a múlttal. Tizenöt éves fejjel, a keleti front élményeivel, túlélési fondorlatokkal, sok-sok gyakorlati érzékkel telten, de semmiféle élettapasztalattal. Én, a Nógrád megyei nagy család egyetlen élő tagja, az árván maradt gyermek, a történtek után csak egyet kívántam. Normális életet, a szülői házat, olyan jövőt, amelyben szüleim, a családom emlékével szívemben követhettem volna életem fonalát. Bosszúra nem gondoltam. A borzalmas veszteségeket pótolni úgysem lehetett, és dacára annak, hogy tizenöt éves koromra az események, a katonai munkaszolgálat igen érett emberré tettek, képtelen voltam önállóan építeni életem. Bármi áron fenn akartam tartani a családi vonalat, az ősi ágat, másrészről hajtott a háború elején megérlelődött vágyam, hogy építész legyek. Végül is - bár igazán nehezemre esett - beültem az iskolapadba. Hogyan taszítottak bennünket ilyen helyzetbe? A mindig lappangó antiszemitizmus a 19. század vége felé - a zsidóság emancipációjával és felemelkedésével - ismét fellobbant. A zsidó származású polgárság nemcsak az üzleti és ipari, hanem a tudományos és kulturális életben is vezető pozíciókat hódított el. Vallásos szelleme eltompult, felélénkült viszont társadalmi élete. Fokozottan alkalmazkodott hazájához, felvette szokásait, nyelvét, kultúráját, mi több, azonosította magát történelmével és annak sajátosságaival, európai szerepével. A trianoni diktátum a magyar zsidóság Kárpátmedencei egységét éppúgy szétzúzta, mint a magyarságét - ha egyáltalán lehet ilyen különbséget tenni. Az összeomlás tragédiája családomat is mélyen érintette. Nagyapám, aki az első világháború előtt nevelkedett, büszke volt hazájára, és az „Extra Hungáriám non est vita" elvét hangoztatta. Nem alaptalanul, hiszen családja régi magyarországi és nógrádi gyökerekkel bírt, 1856-ban alapított cégét felvirágoztatta, ismerte és elismerte az egész környék. 1910-ben megépítette híres, szecessziós stílusú házunkat, amely elegáns belső kialakításával színvonalas társadalmi rendezvényeknek adott otthont. Ez a családi fészek, a hozzá tartozó lokálpatriotizmus és az anyagi jólét aztán végzetes motívummá vált a család tragédiájában. Nagyapa mozdulatlanul, tehetetlenül, téves illúziókkal, sőt letargiával nézett az események elébe. A csehszlovák állam megalakulása Losonc városát semmi jóval nem kecsegtette. Az ipari és kereskedelmi élet megbénult, és a kialakult világpolitikai helyzet a teljes bizonytalanságba kényszerített bennünket. Nem volt jövőnk, s 1935 után már mindenki biztosra vette a második világháború kitö21