Szirácsik Éva: A divényi uradalom gazdálkodása a Zichy hitbizomány első száz évében 1687–1787 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 48. (Salgótarján, 2005)

III. A mezőgazdasági termelés az uradalom területén - III. 1. A parasztság mezőgazdasági termelése - III. 1. b. A divényi uradalom mezőgazdasági termelői

magából kibocsátott vele azonos vezetéknevet viselő családtagokat, akik maguk is új családokat, gazdaságokat hoztak létre. Az adott településen belüli több azonos vezetéknevet viselő rokon családokat „had"-nak nevezték.

86 Mindezek alapján elmondható, hogy az uradalom településein a lakosság viszonylag nagy homogenitása fokozatosan felbomlott a földrajzi mobilitás, az újonnan érkezők hatására: amíg az 1736. évi összeírásban az adott településen egy vezetéknevet átlagosan 4,41 családfő viselt, addig 1812-ben 2,68. (I. 4. táblázat) Nem hanyagolható el a letelepedett népesség szaporodásából származó növekedés és ezeknek az új gazdasági egységet létrehozó törekvése. A hadba tartozók jogállásának megoszlása érzékelteti az új családfők megjelenését. A telkes jobbágyok kezdetben a már régen letelepedettek köréből kerültek ki, mivel nagy részük még 1736-ban is valamelyik hadhoz tartozott, ezzel szemben a telki állománnyal nem rendelkező zsellérek döntő hányadát nem lehetett ekkor egyik hadhoz sem sorolni, azaz a zsellérek a telkes jobbágyokénál mobilabb népességet képviseltek. 1812-ig nagy jelentőségű folyamatok zajlottak le, a hadba tartozók körében 1736-1812 között 27%-kai nőtt a zsellérek száma, vagyis a régen és tartósan letelepedettek körében a zselléresedés egyre inkább valósággá vált. (I. 5. táblázat) A gazdák számának emelkedése mellett változott a gazdaságok munkaerejét adó férfi családtagok összetétele és száma is. A tradicionális viszonyok között azonban a modern koritól eltérő munkaerő-értelmezéssel kell számolnunk. Néprajzi megfigyelések tanúsítják, hogy a parasztság gyermekeinek munkára nevelése korán megkezdődött, fizikai teljesítőképességükkel összhangban álló feladatokkal bíztak meg már 6-7 éves gyermekeket is, akik e munkákat 3-5 éves korban, játékos formában sajátították el.

87 Ugyanezt a jelenséget figyelte meg Bél Mátyás is az 1730-as években: „általában már a zsenge ifjúságot úgy hozzászoktatják legeltetéshez és szántáshoz, hogy a körülbelül alig 5-6 éves fiú marhapásztort és földművest helyettesít".

88 A XX. század első felével foglalkozó gazdaságtörténészek a néprajzi kutatásokkal összhangban teljes értékű munkaerőnek tekintenek 14 év fölött minden ifjút, akik már 13-14 évesen a szántás fortélyait sajátították el.

89 Hasonló lehetett a helyzet a XVIII. századi divényi uradalom területén is. Ezt mutatják az 1736-os és az 1759-es úrbéri összeírások településenkénti összesítői, ahol a férfiakat 11, illetve 13 éves koruktól összegezték.

90 86 Morvái 1966. 489-490. 87 PL: Juhász, 1971. 233-235. 88 Bél, 1984.178. 89 Berend T.-Szuhay, 1978.189. 90 Werbőczy a nemes ifjak életkorát két részre bontotta, a 24 év fölötti teljes korúakra (perfecta aetas) és a fiatalabb nem teljes korúakra. A nem teljes korúak között a 12. életévüket még be nem töltötteket törvénytelen korúaknak (illegitima aetas), míg az idősebbeket törvényes korúaknak (legitima aetas) nevezte. A 12 éves ifjú már ügyvédet vallhatott, de csak 24 éves korában rendelkezhetett szabadon teljes vagyona fölött. A jobbágyok esetében csak egyszer említett életkort, amikor megjegyezte, hogy a 12 éves fiú már örökölhetett apja után, míg a fiatalabb kis gyermek (parvulus) még nem. (Werbőczy, 1990. 238-239., 529-530.) 46