Szirácsik Éva: A divényi uradalom gazdálkodása a Zichy hitbizomány első száz évében 1687–1787 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 48. (Salgótarján, 2005)

VI. A divényi uradalom gazdálkodása - VI. 2. A divényi uradalom pénzmozgásai (1687-1787) - VI. 2. a. A divényi uradalom bevételei

kitetszik, hogy az egésztelek után szedett 5,28 forint igen mérsékeltnek számított. Ha az 1736-os év 320,23 telekből álló telki állományát összevetjük az 1735. évi járadékkal, akkor azt láthatjuk, hogy akkortájt 15,62 forintot fizettek be egésztelkenként, noha 15,84 forint járt volna, amely jelentős emelkedésnek számított a Rákóczi-szabadságharc elején jelentkező, vagy az azt követő helyzethez képest. A járadékok azonban a XVIII. század második felében is tovább emelkedhettek, hiszen 1759-ben, amikor 287,61 telek tartozott az uradalomhoz, már a 24,28 forintot is elérte az egy egésztelek után kifizetett összeg. A tiszttartók által cenzusként értelmezett pénzek azonban a valódi cenzusbevételekből és az uradalom népének ipari, kereskedelmi tevékenységéből származó, jobbára meghatározott nagyságú éves regálébevételekből állott. Az egységesen cenzusnak elnevezett bevételek mindezek fényében elsősorban nem az uradalom demográfiai és gazdasági értelemben vett benépesülését tükrözték, hanem a gazdák, s gazdaságaik teherbíró képességét is, amely némi ingadozástól eltekintve lendületesen emelkedhetett a XVIII. század végéig. A tiszttartók által nem a cenzushoz sorolt regáléjövedelemhez tartozó makkoltatást a tejárendával egyetemben elkülönítették a „cenzusbevételektől". Az 1745-1748 közötti években sem makkoltatás, sem pedig tejárenda nem mutatható ki, így esetleg előfordulhatott, hogy azokat a „cenzus és bérlet" kategóriájába sorolták, de elképzelhető, hogy ezekből egyáltalán nem származott bevétel, hiszen ez az időszak nem lehetett kedvező az állattartásra, amelyre utal az is, hogy ekkor a többi esztendőtől eltérően nem értékesített állatokat az uradalom. Az uradalom éves bevételei közé igen gyakran makkoltatásból származó összegek is kerültek, amelynek nagysága 16-2622 forint között erősen ingadozott, de más uradalmakban is elsősorban a terméstől függően nem minden esztendőben származott nagy bevétel a makkoltatásból.

491 A tejárenda a majorsági tehenek után járó pénzekből állt össze. A bérletet a majoros feleségének, vagyis a gazdasszonynak a nevéhez írták kivéve az 1691-es évet és az 1734-től 1743-ig tartó periódust, amikor a majorost tüntették fel bérlőként. A XVII. században egy borjas tehén után 10 icce vaj járt és a sajtért 0,82 forintot, majd pedig a XVIII. század első felében egy borjas tehén, illetve két nem borjas tehén után egy-egy forintot kellett fizetni. Az alsólendvai uradalomban is contractust kötöttek két majorgazdával, akik évente minden fejőstehén után 5 forintot, meddő után pedig 2,5 forintot adtak az uradalomnak.

492 A divényi uradalom alacsonyabb bérleti díjához talán az is hozzájárult, hogy az uradalom vaj- és sajtkészlete döntően a majorságból származott. A tejárendából befolyt pénzek esetében növekvő tendencia mutatható ki, amely azonban a XVIII. század második felében vált jelentősebbé, az 1780-as években az összege már megközelítette az 1500 forintot. A vámbér is jobbára emelkedett a tárgyalt korszak alatt. A Rákóczi-korszak kivételével 1743-ig évente 46-136 forintos összeg jelentkezett, noha 1735-1738 «I Csapody, 1933. 48. 492 Csapody, 1933. 46. 189