Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Senkiföldjén. Nógrád vármegye gettóinak története

nélkül... Világvége-hangulat uralkodott. Önfeladás, lemondás, várakozás arra, ami még kimondhatatlan volt. Az előkészületek úgy zajlottak le, mintha valamilyen hosszabb kirándulásra készülnénk fel, kis asszonyi tanácsok férfiak számára, egy kis eledel és néhány szórakoztató olvasmány az unalmas órákra. Milyen lesz az idő holnap? Hogyan kerül édesapám az állomásra? Hogyan leszünk elhelyezve ? Hogyan fogunk hírt adni magunkról ? Milyen ruhaneműt kell, s mennyi időre magunkkal vinni? Hirtelen felötlött, hogy vajon munkaszolgálatosok kaphatnak-e csomagot és levelet Budapestről? Azonnal értesítenünk kell pesti rokonainkat megérkezésünkről és címünkről! Ez volt az egyetlen gondolat, amelynek még értelme volt. Kedvenc könyveimet és játékszereimet rendben hagytam visz- sza, ha visszatérek, ismét megtaláljam őket. Ez mindig jó tulajdonságaim közé tartozott.

Eljött az utolsó, igazán az utolsó éjszaka a családom körében. Egy házban, amely nem a miénk volt, nem volt a szükségleteinkre szabva, még ideiglenes otthonnak sem tekintettük. A végállomás volt. Mindezt nem is éreztük át a valóságban. A valóság iránti érzékünket már régen eltiporták. Már nem hittünk semmiben, a vasárnap elé eltompultan tekintettünk, az értelem már régen kikapcsolódott. Másnap, vasárnap, 1944. június 4-én 8 órakor a zsidó iskola épületébe mentünk. Édesapámért eljöttek a gettószolgálatot teljesítők, édesanyám és én gyalog mentünk. Én iskolás táskámmal jelentem meg, a többi csomagot az édesapámat hozó taligán vitték. Mivel édesapám súlyosan sérültnek számított, megengedték édesanyámnak, hogy elkísérje férjét az iskola épületébe, később az állomásra. Kék ég, melegítőén ható napsütés, egy haldoklóan elnémult vasárnap. Eljött az összes, még katonaköteles ember, aki a felhívásnak eleget tett. Fiatalok 16 éves koruktól, és még fiatalabbak, akik testileg alkalmasnak mutatkoztak a katonai feladatokra. Az utolsó lehetőséget, az utolsó mentőövet dobták ki nekünk.

Az átvételem biztosítva volt, az egész formalitás csupán. Az igazolvány kiállításakor születési évemet 1928-cal adtam meg. A sorozó tisztviselő mosolygott, az orvos futólag megtekintett, a szükséges kérdéseket maga válaszolta meg. A csomagomat is megvizsgálták és továbbállhattam. De mégsem! Megállj, mondta az egyik ellenőr, aki megfigyelőként állt a közelben, és visszarendelt. „Magának órája van a karján - mondotta -, vegye le, adja ide!" a parancsként hangzó utasítás után elvette a karórámat. Még ma is bosszant az az ügyetlen mozdulat, amely révén felfedezte a svájci Tissot órát a karomon. így kész voltam a menetre, de mélyen megrázott az eset, hogy egy tisztviselő nyíltan kirabolhatott egy fiatalt. Sorstársaim vigasztaltak: inkább örüljek annak, hogy ilyen kevéssel megúsztam, de az ügyet nem tudták velem elfeledtetni.

95