Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Senkiföldjén. Nógrád vármegye gettóinak története
hogy minden ruhára, kabátra jusson, ne kelljen minduntalan lefejteni, majd átvarmi arra a ruhadarabra, amiben kiléptünk az utcára. Rendelet határozta meg a napi programunkat, életmódunkat, mozgási területünket, már-már azt is, hogyan vegyünk lélegzetet... A zsúfolt lakásban nehezen mozogtunk, mint említettem, a konyha szobává lépett elő, viszont a népes családunknak étkeznie kellett. A leleményes apám fölállította az udvarban a sátrat, amelyet a hagyományaink szerint sátoros ünnepen használtunk. Abban étkeztünk, és a gyorsforralónak nevezett pici kis spirituszfőzón készült naponként a szegényes ebéd... Élelemnek szűkiben voltunk, nehéz volt a beszerzés, és a kevéske csereárunk is alaposan megcsappant. Édesapám egykori fűszerüzletéből még maradt némi köménymag, bors, szegfűszeg, só, paprika és egyéb fűszeráru, amit a szigorú tilalom ellenére is kicsempésztünk a gettóból, és elcseréltük krumplira, káposztára, vöröshagymára, zöldségfélére. A szigorú tilalom a helybeli termelőket is meggátolta, hogy bemenjenek a gettóba és a termékeiket eladják, elcseréljék, esetleg elajándékozzák a zsidóknak. Nagyon kockázatos volt az ilyesmi, mert azonnali internálással fenyegették a törvényszegőket... (Somogyi Magda: „Áldassék, ki igazságosan ítél." Szécsényi Honismereti Híradó, 1985/1-2., 39-51. p. Idézet: 44-45. p.) (26.) Salgótarjáni túlélők visszaemlékezései gettóbeli mozgásukra és az élelemszerzés lehetőségeire A. G.-né: Volt egy épület - hát, az már le van bontva régen - pontosan szemben a katolikus templommal, ott volt szemben nekünk a bejáratunk. Úgyhogy az épületnek az a fele nem volt gettó, mi ott kijár- hattunk-bejárhattunk, senki sem kérdezte, ha kimentünk. Az egy saroképület volt, a Bellák-ház. A másik fele pedig beleesett a gettóba... Nem jártunk sehová, de én kimentem, elmentem azon az oldalon, ahol a katolikus templom volt, Pálfalva felé, mert a Winter-udvar az viszont beleesett, az a zsidó templom mellett volt, az gettó volt. Onnan kirakták a keresztényeket, és egy asszony, aki hozzánk járt mosni, annál volt ruha, én elmentem hozzá. Egész nyugodtan mentem, énhoz- zám senki sem szólt, de mondanom sem kell, hogy nem adott ruhát. Biztos úgy gondolta, miért adja most ő ezt vissza, egyszerűen kidobott. (Részlet Hídváry István interjújából.) F. М.-né: Mi a Karancs utcában laktunk szüleimmel, de amikor jött a rendelet, hogy a zsidókat gettóba tömörítik, akkor ide kellett költöznünk a Kissomlyó utcába. Én a másfél éves kisfiámmal jöttem, az az én szemem fénye volt, szinte látom magam előtt, ahogy a kiságyában ott áll és gügyörészik. Cirka két hétig laktunk ott. Laktunk? Hát voltunk. Ott nyomorogtunk, mert talán ki se szabad volt jönnünk, hajói emlékszem... A gettóbeli életet úgy képzelje el, hogy kimenni, vásárolni nem lehetett nekünk. Mindenki ott, abban a kör73
