Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Adattár. A Nógrád megyei zsidó közösségekről és a holocaust áldozatairól
kevesebb 28 lakos elhurcolását jelenti a faluból. 1945 végéig közülük mindössze Wéber Gyula két gyermekének, Lászlónak és Editnek, valamint Sámuel Sándor László nevű fiának a községbe való visszaérkezéséről tudósítanak a levéltári források. Mentesítéssel - tekintettel a világháborúban szerzett érdemeire - elkerülte a gettósí- tást, majd a deportálást Halmos Ernő. Mint a magyar királyi honvédség tisztje, birtokosa volt a nagy ezüst, a kis ezüst és a bronz vitéz- ségi éremnek, a „Signum Laudis" kitüntetésnek. Családját azonban már nem tudta megmenteni, az érdemek csak neki jelentették a kivételezettséget. Halmos Ernő művelt ember volt, anyanyelvi szinten beszélt németül és laA diósjenói izraelita temető sírkövei, mai állapotukban. Itt található a Rétsági járás zsidó áldozatainak 1946-ban állított emlékműve. tinul, s amikor a sors rákényszerítette, megtanult kicsit oroszul is. Felesége pedig, aki Fiúméból származott, a német és francia mellett beszélte a horvát nyelvet. Házasságukból négy gyermek született. A család a balassagyarmati gettóba került. Bár a családfőnek egyszer még sikerült őket rövid időre hazajuttatnia, hamarosan visszakerültek, és onnan kerültek deportálásra, kivéve a két idősebb fiút, akik a gettóból vonultak be munkaszolgálatra. A kisebbik fiú, István, ekkor még csak 16 éves volt, aknaszedóként azután megjárta Galíciát. 1945 márciusában Nagycenken lőtték őt agyon a nyilasok. A másik fiú, György, ha legyengülve, csonttá soványodva is, de túlélte 236 a vészkorszakot. Mikor hazatért, a saját apja sem ismerte meg őt - fogalmaz a Halmos család történetét megörökítő Végh József hely- történész. A családból Halmos Ernóné és gyermekei, István, Edit és László vált a vészkorszak áldozatává. Edit, István és László halotti anyakönyvi bejegyzésénél az 1945. április 30-i dátumot találjuk a halál időpontjaként, a következő megjegyzéssel: „éjjel 12 óra". Ugyanezt találjuk Hoffmann Dezső és felesége, valamint Hoffmann Ödön és Tibor, végül Sámuel Ödön neve mellett. Az esetleg közös tragédiát sejtető történetet, vagy a bejegyzés okát nem ismerjük. Azonban az bizonyosnak látszik, hogy Halmos István neve szerepel a veszteséglistákat közzétevő Béke poraikra... című kötetben is. Ott halálát 1945. február 12- re teszik, helyéül Nagycenket megjelölve. (Végh József is úgy tudja, hogy Istvánt itt lőtték agyon „a nyilasok".) Halmos Ernő rövid életet élt, korai halálában bizonyára szerepe volt a családtagjai elvesztése miatt érzett fájdalmának is. A háború után felkereste a Rétsági járásban élő valameny- nyi túlélőt, s közös összefogással, de legnagyobbrészt saját pénzéből egy emlékművet állíttatott az elhurcoltaknak. A diósjenói temetőben ma is ott látható örök mementóul, az áldozatok által átélt borzalmakra emlékeztetve. Az áldozatok közül többek nevét csak a diósjenói mártíremlékmű őrizte meg. Mivel a nevek ábécérendben vannak szedve, a lakhelyet csak összehasonlító adatokkal lehet megállapítani. A disójenói áldozatok közé, az anyakönyvekben is szereplő Hoffmann családhoz Hoffmann Sándort, Sándornét, Arankát és Györgyöt soroljuk, mivel nincs olyan forrásunk, amely a járás más községében említené őket. Elképzelhető, hogy Hoffmann Sándor azonos a balassagyarmati névsorban szereplő hasonló nevű személlyel, azonban erre sincs bizonyítékunk. Müller Miklós családját az 1945-ös adatok alapján tartjuk diós- jenóinek.
