Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
Érkezésünk utáni második napon elfertőződött a tetoválásom. Kezdettől fogva égett a bőröm a tetoválásom helyén, de nem tudtam, hogy a 2-es azonosítási szám elgennyesedett. Rettegtem az állig fölfegyverzett német katonáktól és vérebeiktől, azért nem mertem szólni nekik. Tanácstalanságomban az ételt osztó kövér asszonysághoz fordultam. Megígérte, jelenti azoknak, akik majd kezelnek. Hát nem föltételezésem szerint történt a „kezelés". Ismét előkerült az elektromos tű, és a gennytől elmosódott kettes szám fölé egy jól látható másikat tetováltak a bal karomra... A megbolygatott seb még inkább megtelt geny- nyel, és csak sok idő elteltével hegedt be. Még ma is viselem a dupla tetoválási jegyet. Ahogyan korábban már említettem, a vasúti sínek a gyűjtőtáborba vezettek. Érkezésünk utáni hónapon ismét vagonkonvojba parancsoltak, amelynek célját csak a nácik ismerhették. A szerelvény elhagyta Ausch- witzot a németjuhász kutyák ugatása, az SS- ek „Achtung!" és egymást üdvözlő „Heil Hitler!" kiáltozásai kíséretében. A már évek óta Auschwitzban sínylődő foglyok közül néhány lengyel utazott velünk. A vagon kis kémlelőablakán keresztül egyikük mutatta a lágert duplán övező drótkerítést, amelynek belső sora magasabb és félelmetesebb volt a külsőnél. Magyarázta, hogy a lágerre néző sorba magasfeszültségű villanyáramot vezettek, a külső viszont egyszerű drótkerítés, veszély nélkül megérinthető. A németek nyilvánvalóan mindent elterveztek, hogy egyetlen áldozatuk se szökhessen meg vagy kerülhesse el kétséget kizáró sorsát. A lengyelektől azt is megtudtuk: munkára visznek egy másik táborba, és szerencsések vagyunk, amiért elhagyhattuk Auschwitzi, a legveszélyesebb lágerek egyikét, a szüntelen működő gázkamráival, krematóriumaival, ahol a foglyok tömegét semmisítették meg. Megfagyott bennünk a vér. Ebben a percben döbbentünk rá, mit jelentenek az éjszakánként hallatszó rémület és fájdalom sikolyai. Továbbá arra is, mi okozza az abból a részlegből áradó égett hús orrfacsaró szagát. A szomszédságukban raboskodtunk, mégsem hittük volna soha, hogy léteznek gázkamrák, krematóriumok, ahol ezer- meg ezerszámra esnek égő áldozatok. A lengyelektől értesültünk arról is: érkezésünk napján a bal oldalra terelt nőket, időseket, gyerekeket Josef Mengele, a hírhedt náci tiszt egyenesen a gázkamrákba irányította. Fuldokoltam a könnyeimtől. Eszembe jutott az unokanővérem az ötéves kisfiával, akiknek brutális gyilkosáról még csak most hallottam... Három hónapot töltöttünk embertelen robottal, elcsigázva, keserű tapasztalatokkal terhelten a Krakkó környékére telepített lágerben. Aztán egyik reggel túl korán sorakoztattak a barakk előtt. Azt hittük, valaki megszökött, azért számolnak meg soron kívül. De nem emiatt. Elhagytuk Krakkót. Megint vagonokba zsúfoltak, megint ránk tört a félelem, megint a kínzó bizonytalanság. Az járt a fejünkben: most hová hurcolnak, mire fordul a sorsunk, milyen poklot tartogatnak számunkra? Délután 5-6 óra lehetett, amikor megállt a szerelvény. Mielőtt kinyitották a vagont, kinéztünk a kémlelőn. Halálra váltan bámultunk. Nem hittünk a szemünknek. Visszahoztak Auschwitzba! Újra a megsemmisítő lágerben, a magasfeszültségű árammal feltöltött drótkerítéssel, négy-négy fegyveres őrrel a figyelőtornyokban, a halálkamrákkal és hírhedt krematóriumokkal. Gondoltam, most megpecsételődött keserű sorsom. Hát ezért ápoltak a betegszobán Krakkóban? Ezért a törődés, gyöngédség, új 175 Schiffer Géza Keszeg
