Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

rancs érkezett Himmler aláírásával táborunkhoz, mely szerint lágerünket ki kell üríteni, és bennünket a köledai repülőtéren el kell pusztítani. Mi erről a parancsról tudomást szereztünk és egyenesen a parancsnokhoz fordultunk, aki azt mondotta nekünk, hogy igenis, holnap elindulunk Köleda felé, azonban a hajunk szála sem fog meggörbülni.

Neki nincs is gépfegyvere, csak egyetlen golyószórója, és nincs elég golyója, hogy mindenkinek jusson belőle, különben is, ő hét éve katona, de nem gyilkolt meg senkit, most sem jut eszébe gyilkolni, és pláne most nem jut eszébe gyilkolni, amikor már csak 30 km-re vannak az amerikaiak. 3-án este irtózatos robbanásra lettünk figyelmesek, csak másnap tudtuk meg, hogy a robbanás nem volt más, mint az ott lévő muníciógyárnak a németek által való felrobbantása.

Ahogyan a hadi helyzet változott, a lakosság is barátságosabb lett, úgyhogy április 4- én, amikor gyalog elhagytuk Sömmerdát, a gyári munkásság és a lakosság barátságosan viselkedtek.

Április 4-én elindultunk délután 3 óra felé Köleda irányába 1246-an. A betegek, gyengék raktárunk teherautóin jöttek utánunk, Kö- ledában megelőztek, egyenesen Altenburgba mentek. Nyolcnapi gyaloglás után mi is megérkeztünk ide. Útközben, akik nem tudtak menni, tettleg is biztatták egyes SS-katonák, derekukra kötöttek kötelet, és úgy húzták azokat. Miután a gyaloglás igen lassan ment, akik nem tudtak járni, kocsira ültették és utánunk hozták.

Altenburgban láttuk a különbséget, hogy a mi őreink mennyivel emberségesebbek voltak, mint az ottani láger felügyelői, és az ottani lágerparancsnok nagyon elégedetlen volt velünk, mert szerinte roppant fegyelmezetlenek voltunk. Nem volt alkalma bennünket soSteiner Juliska Losonc

káig fegyelmezni, mert április 15-én Altenburg határába értek az amerikai csapatok, lágerünket lóhalálában ürítették ki, és nagyiramban vittek tovább Glachau felé. A mi embereink maradtak velünk, a régi alten- burgiak, keresztény és zsidó lengyelek, és Magyarország különböző vidékeiről származó zsidó férfiak a régi altenburgi parancsnok kíséretében mentek tovább, nem is találkoztunk többé velük. Mi azzal a céllal indultunk el, hogy bennünket vezetőink Karlsbadban fognak elhelyezni, azonban nem sikerült bennünket idevezetni, mert akkor már minden oldalról tódultak be az amerikai és orosz csapatok. Mi az Erzge- birgében, Stollberg, Gemsgrün, Breitenbrunn, Stolzenheim, Boxbergben jártunk. Altenburg után, a következő délelóttön Glachauban egy ütközet közepére értünk: hátunk mögött kb. 4 km távolságban az amerikai páncélosok lőtték a glachaui gyártelepet és állomást, a németek védekeztek. Mi az országút oldalán, hason fekve vártuk be az ütközet végét. Délelőtt 10 órától este 6 óráig feküdtünk így az árokban, 1246 ember közül 206-an, egy emberünket elvesztettük, a többiek sértetlenek maradtak. Az SS-ek és több haftlingünk széjjelszaladtak ezen a környéken, a Gestapo emberei fogták össze őket és kísérték Meran nevű faluba, amely közvetlenül Glachau mellett van, ott voltak SS-kíséróink is. Nem találtuk meg kíséretünket, Stollbergig másodmagammal gyalog bandukoltam, ott csapatunkból egy idősebb nőre találtam, aki azután megmondta, hogy csapatunk fő része az itteni árja bűnözők börtönében van elhelyezve, bennünket is odavittek. Akkorra már transzportunk hatszáz emberre csökkent le, mert útközben több százan megszöktek és más irányba menekültek. Glachauban is kétszáz ember maradt le. Stollbergből másnap továbbmentünk az előbb jelzett útirányban. Útközben az SS-ek szállá154