Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Rendeltetési állomás: Auschwitz. A gyűjtőtáborok és a deportálás
1 vagonokban a miskolci zsidókat. Persze közel nem mehettünk, a csendőrök mindenkit durván elkergettek. A köztünk lévő miskolciak ott látták utoljára hozzátartozóikat. Messziről kiabáltak egymásnak, igyekeztek elhinni, hogy csak munkára mennek valahová. Ott volt köztük Reiner Pista fiatal felesége, néhány napja esküdtek meg a gettóban. Rettenetes kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Egyesek, akik még nem voltak érintve, igyekeztek a lelket tartani az emberekben, de az ő lelkiállapotuk sem volt jobb a többieknél... Azután egy délelőtt elterjedt a hír: a rendezőben veszteglő vonat a salgótarjáni zsidókat szállítja. Nem törődtem semmivel, otthagytam a munkát és odarohantam a vonathoz. Olyan volt, mint a többi, kb. negyven marhavagon, részben résnyire nyitott ajtókkal. A vonat mellett és a fékezőkocsikból kakastollas csendőrök vigyáztak, hogy meg ne szökjön, és közel ne menjen senki. Csőre töltött puskájukat lövésre készen tartották, ordítoztak. Rettenetes meleg nyári nap volt, ők előző este indulhattak. Összetört, fáradt, kialvatlan emberek törték magukat a nyitva hagyott rések felé, hogy egy kis levegőt szívhassanak, nyolcvanan voltak egy vagonban. A vonatot azért állították meg a többitől eltérően, mert a miskolci hadkiegészítő parancsnok hatvanhat muszost szállított ki onnan, akiket a németek kényszerítettek a deportáló vonatba. A sors ilyen különös kegyelme folytán láthattam utoljára szüléimét, ismerőseimet. Kerestem szüléimét, nevüket kiabáltam, és egyszerre az egyik vagon résén választ jött, ott voltak. Mami, Api, Erzsi. Mindnyájan sírtunk. Közel nem lehetett menni. Máig fülembe csengenek Mami szavai: „Ferikém, visznek!" Api tartotta magát. Nem tudom, miért, kopaszra volt levágva a haja. Aztán elzavartak, de nem is tudtunk egymásnak mit mondani. Mami még felkapaszkodott a bedrótozott ablakhoz, hogy lásson egy darabig. Rövidnadrágban, félmeztelenül, lehajtott fejjel, sírva vánszorogtam vissza munkahelyemre. A vasutasok röhögtek. A fiúk vigasztalni igyekeztek, de ők is tudták, hiába... Emlékszem a síró arcokra, Erzsi rettenetesen riadt szemeire, Édesanyám síró arcára. Mayer Karcsiékra, akik kértek, hogy egy evangélikus lelkész rokonukat értesítsem, hogy segíthessen rajtuk, Lusztig doktor feleségére, aki kilencedik hónapban volt, ott ült egy pádon és szomorúan integetett. És a többiekre, öregekre, kisgyerekekre... Azután ez a vonat is elment a többi után... (K. F. visszaemlékezései a vészkorszakra. Kézirat, 1981.) A salgótarjáni rendőrkapitányság vezetője rendeletben szabályozza a gettó rendjét. Salgótarján, 1944. május 11. Alatta: „Ez a vonat nem jön vissza soha, soha többé!" A cédulát mai tulajdonosa szerint 1944. június 13-án, a kisterenyei vasútállomáson találták. A dátum megegyezik a salgótarjáni gyűjtőtábor elszállításának időpontjával. 135
