Szirácsik Éva: A nemes vármegyének kezéhez… II. Rákóczi Ferenc levelei és Nógrád vármegyei visszhangjuk I. 1703–1705 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 44. (Salgótarján, 2004)

Bevezetés

gyöt, Nagy András alhadnagyot, Asztalos János zászlótartót, Básti László strázsamestert és másokat. Az előzőekről értesítették a fejedelmet, hiszen még december folyamán Balogh Mihályt elküldték a fejedelemhez, hogy ismertesse, a dunaföldvári sáncot a vármegye ötszáz katonája őrizte az előző év telétől. Úgy vélték, hogy más szomszéd vármegyének ilyen nagy terhe nem volt, ezért kérték a fejedelmet, mérsékelje a vármegye által újonnan kiállítandó hajdúk számát, amihez több időt is kértek. Ám a fejedelem december 14-én (43.) elzárkózott a kérés elől, talán ennek is köszönhető a következő (44.) fejedelmi levél, s annak végrehajtása, amit Rákóczi az 1705. esztendő első napján (45.) örömmel fogadott. A fejedelem utóbb 1705. augusztus 27-én (72.) jelezte, hogy Nógrád vármegyébe küldte Károlyi Sándor generálist, akinek a hajdúk kiállításával és egyéb szükséges dolgokkal kapcsolatos rendelkezéseit, utasításait a vármegyének végre kellett hajtani. A szeptember 3-ai közgyűlés elhatározta a hajdúk mihamarabbi és hiánytalan kiállítását. Ezt követően majd csak 1705. október 10-én (73.) értesítette a közgyűlést arról, hogy mivel az új portaszámok megállapítása még nem fejeződött be, ezért addig is küldjék el a korábban meghatározott számban a hajdúkat. Nem speciálisan vármegyei probléma volt, hogy a helyiek által kiállított gyalogosok a rossz ellátásuk, hiányos felszereltségük, nem megfelelő fegyvereik miatt elszöktek, vagy a nyári mezőgazdasági munkák végzésére önkényesen hazamentek. A fejedelmi levelek alapján a szökések két nagyobb hulláma figyelhető meg a vármegyei gyalogságnál is. Az egyik az első dunántúli hadjárat idejére tehető, hiszen 1704. február második felétől a fejedelmi oldalon harcoló hadsereg gyors bomlásának lehettek tanúi az ezereskapitányok, akiknek a levelei akkoriban szinte csak a katonáik szökésével foglalkoztak. Az ellátásbeli hiányosság részben annak volt a tünete, hogy a dunántúli nemesek, akik a vármegyei apparátust, s azon keresztül a hadsereg élelmezését működtethették volna, nem álltak át a császári oldalról.

1 A másik szökési hullám a Nógrád vármegyében birtokos nemes, Forgách Simon 1704. június 13-ai koroncói veresége után indult meg a második dunántúli hadjárat idején, aminek tömeges voltát mutatja, hogy augusztus 25én a fejedelem felhívással fordult a dunántúli katonaság felé.

2 Mindezeken túlmenően a nógrádi katonák szökésének gyakori oka volt, hogy a gyalogosokat csak egy-két hétre, vagy hónapra küldték a falvak, s a hetes hajdúk szolgálati idejük leteltekor, vagy akár előtte is elhagyták a vármegye zászlait. Mindezekről a problémákról számolt be a vármegyei gyalogság élén álló Tolvay Ferenc kapitány számos levelében, majd az őt tiszt1 Bánkuti, 1975.115-118. 2 Bánkuti. 1969. 99-100. 20