A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban. Ipar és társadalom a 18-20. században - A Hajnal István Kör- Társadalomtörténeti Egyesület 10., jubileumi konferenciájának előadásai. Salgótarján, 1996. augusztus 22-23. - Rendi társadalom, polgári társadalom 10. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 41. (Salgótarján-Budapest, 2003)
Iparostársadalom az iparosítás előtt - Faragó Tamás: Céhek és kézművesek Magyarországon a 17–19. században a számok tükrében
Céhek és kézművesek 89 feléledése egy időre a városi céhek (újra)létrejöttének arányát ismét az ötven százalékhoz közelíti, 1760 után már egyértelműen a falusi-mezővárosi céhek kerülnek többségbe. Még ezen is túltesz azonban az 1790 utáni időszak, ugyanis az akkor keletkezett céhszervezeteknek már kereken 4/5-öd része nem szabad királyi városhoz, hanem a vidékhez: falvakhoz és mezővárosokhoz kötődik (Melléklet 2. ábra) - a céhalakulás a reformkorban már alapvetően vidéki jelenség. A céhalakulások időbeli megoszlásának másik megfigyelhető sajátossága a jelenség egyenetlen regionális kronológiája. A folyamatot részletesen csak a városok esetében tudjuk figyelemmel kísérni, 20 melyek - mint az előbb említettük - a 17. századtól kezdve fokozatosan csökkenő szerepet játszanak benne, így megállapításaink némi óvatossággal kezelendők. A városi adatokból négy különböző regionális minta rajzolódik ki Magyarországon (Melléklet 8. táblázat, 3. ábra): a) a Nyugat-Dunántúlon és a Felvidéken (vagyis a török által ténylegesen meg nem szállt területeken) a céhalakulások csúcspontja a 17. századra esik. Ezen belül a felvidéki városokban viszonylag sok 1600 előtt alakult céhhel találkozunk; b) a török alól felszabadult területek egy részén - Dél- és Kelet-Dunántúl, Pest megye - a legtöbb céh az 1688-1760 közötti időszakban keletkezik; c) az Alföldön valamint a Délvidéken (Bács megye és a volt Temesi Bánság) a céhkeletkezések csúcsidőszaka 1815-1847 közöttre datálható; d) végül a Tiszántúlon a céhalakulások az egész időszakon át igen kismértékűek, tendenciájuk - a 17. századi „első csúcs" és a 19. századi „második csúcs" pedig a felvidéki és alföldi céhfejlődés keverékének tűnik. Ha elfogadjuk, hogy a fenti regionális fejlődési kép nemcsak a városokra, hanem általában a céhekre nézve is érvényesnek tekinthető - amit egyébként Eperjessy Géza (1967) és Kovách Géza (1984) kutatásai is alátámasztanak-, akkor azt mondhatjuk, hogy az összesített adatok tulajdonképpen sok tekintetben ahhoz hasonló folyamatot mutatnak be, mint amelyet Szolnoky Lajos (1972) a falusi takácscéhek kapcsán már több, mint két évtizeddel ezelőtt felfedezett és leírt. Vagyis adataink, illetve grafikonunk egyrészt a céhes szerveződések 17—19. század közötti folyamatos szaporodását, másrészt annak nyugatról kelet felé irányuló fokozatos - bár esetenként eltérő ütemű - terjedését mutatják. Amikor a céhek számának változásáról beszélünk, akkor azonban még további jellemzőket is figyelembe kell vennünk. Az egyik az, hogy a folyamat nyilvánvalóan nem pusztán egyirányú mozgásokat (céhek keletkezését) jelentheti, hanem 20 Megállapításaink a céhkataszter városi adatainak újraelemzésén alapulnak. A teljes adatállomány újrafeldolgozása jelenlegi, regionálisan meglehetősen nagy, ugyanakkor törvényhatóságonként eltérő mértékű hiányokkal rendelkező állapotában nem látszott számunkra gazdaságosnak.
