Salgótarjáni zsidótörténet általános és középiskolások számára - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 42. (Salgótarján, 2004)
A salgótarjáni zsidóság története a Holokauszt után
Balázs (25) 25 éves vagyok, és bár Budapesten élek, Salgótarjánban nőttem föl (15 évig laktam ott). Egyik szülőm sem salgótarjáni, beköltözők vagyunk. így a salgótarjáni zsidó hitközséggel alapvető kapcsolatunk, kapcsolódási pontunk sokáig nem volt (bár ennek fő oka, hogy egyik szülőm sem vallásos). Szüleim közül apám zsidó, anyám evangélikus (kettős kötődésű vagyok), a Halacha (zsidó jog) szerint nem számítok zsidónak (tekintettel arra, hogy ott az anya származása számít). Ugyanakkor édesanyám kifejezetten filoszemita (zsidóbarát) beállítottságú. Elmondható tehát, hogy én a családomban szinte egyáltalán nem találkoztam zsidó öntudattal, zsidó hagyományokkal, azok gyakorlásával, sőt, szüleim csak 14 éves koromban mondták el öcsémnek és nekem, hogy félig zsidók vagyunk (úgy gondolom, hogy ez a mai, asszimiláns zsidóság köreiben jellemző). Zsidó vagy zsidós szokásaim kivétel nélkül felvettek, tanultak. 14 évesen tudtam meg tehát, hogy félig zsidó vagyok. Ennek különösebb jelentőséget ekkor még nem tulajdonítottam, csak legközelebbi barátaimnak mondtam el, akikben különösebb visszhangot nem keltett a hír. A zsidósággal 16 évesen, egy családi esemény (egy zsidóellenes támadást követően szüléimben felmerült, hogy Izraelbe települünk) hatására kezdtem el foglalkozni. Két irányban indultam el. Az egyik, hogy minden fellelhető (voltaképp ritka és szegényes) könyvet elolvastam a zsidóságról, a (főként egykori közép-európai) zsidó életről, illetve felvettem a kapcsolatot a salgótarjáni zsidó hitközség vezetőjével (Lőwy bácsival), aki először vitt el a salgótarjáni imaházba egy tóratekercshez, így kezdődött a zsidósággal való megismerkedésem, amelynek következményeként ma már teljes mértékben vállalom kettős kötődésemet. Izraelben töltöttem fél évet, mikor héberül tanultam, illetve találkozhattam addig még hírből sem ismert izraeli rokonaimmal (és szinte csak tőlük tudom, hogy mi történt a fél családommal a háború alatt, mert itthoni családtagjaim erről részleteiben beszélni — megrázó volta miatt - egyszerűen képtelenek voltak). Mai zsidó életemről elmondható, hogy nagyobb ünnepeken zsinagógába megyek, képes vagyok követni az imarendet, ismerem az imákat, egy részüket kívülről tudom. Ennek ellenére a zsidó közösség számomra főleg csak lehetőségként létezik, hiszen heti vagy havi gyakorisággal nem veszek részt összejöveteleken. A zsinagógából hazafelé menet (a többséggel ellentétben) a kipámat (hagyományos zsidó sapka) sohasem veszem le (bár mindig természetellenes félelem van bennem), mert úgy gondolom, hogy nincs szégyenkeznivalóm, hiszen Magyarország az én hazám és otthonom is, annak ellenére, hogy félig zsidó vagyok. Emberi kapcsolataimban zsidóságommal kapcsolatos ellenérzésekkel csak ritkán, viszont megértéssel, nagyvonalú elnézéssel és alkalmazkodással annál gyakrabban találkozom. Azt hiszem, ezekre a megerősítésekre alapvető szükségem van, értük mindig hálás leszek. Bár röviden próbáltam összefoglalni „élettörténetemet", úgy gondolom, hogy ennyi mindenféleképpen szükséges ahhoz, hogy valaki megértse zsidósághoz való viszonyomat, hiszen mit is jelent számomra a zsidóság? íí<)
