Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

ÜNNEP – HÉTKÖZNAP – EMLÉKEZET - I. HAGYOMÁNY – KULTUSZ – KÖZÖSSÉG - Tóth G. Péter: „Európa véres színháza”. A fájdalom, a kegyetlenség és a vértanúság kultúrája a kora újkori Magyarországon

tudósítottak. Vagyis a keresztény liturgikus ábrázolásokból eltűnt a vér, a szenvedéstörténet, a kivégzési jeleneteket ábrázoló röplapokról viszont a keresztény szimbolika. „Egyfajta letisztulási folyamat figyelhető meg, melyben a megjelenített holttest és a szemlélő szubjektum között lévő közvetlenség is egyre csökkent. A középkorból a reneszánsz felé haladva átalakult a hulla ikonográfiája. Míg korábban a sírszobrok, táblák és festmények démonikus, allegorikus szörnyeket, kibelezett testeket, elrettentő csúf teremtményeket ábrázoltak, a reneszánszra ezek átalakultak a haláltánc inkább groteszk, mint abjekt csontvázává, amely már-már karneválszerííen igazgatta a sír felé a halandókat. A reneszánsz végére a nemesi osztály ékszerein már szinte kötelező formaként jelent meg a memento móri hagyomány kikristályosodott emblémája, a koponya, a halálfej. A hús, a valódi csúfság letisztult a csontról."

69 Pontosítani érdemes azonban Kiss Attila Atilla megállapítását, hisz valójában a 12-13. században alakult ki a fájdalomnak az a kultusza, amely a sebeket, a fekélyeket, a vért és a szenvedést dicsőítette. Ez a kultusz a 16-17. század polgárháborús viszonyai és a törökellenes küzdelmek hatására alakult át, talán épp a kegyetlenség jelenvalósága miatt. Bár a tömegek a népi vallásosság formációiban tovább tisztelték a fájdalom és szenvedés tárgyiasult jeleit, az elit fokozatosan kivonult ebből a körből. Ekkor alakult ki az a reneszánsz halálkultusz, melyben már nem a „húsnak", banem a „haláljegyeknek" volt jelentősége. A kegyetlenség színpada A képek látványáról térjünk át a test ritualizált megsemmisítésének látványára! A késő középkorból és a kora újkorból a test társadalmi nyilvánosság előtti megjelenésének számos formáját ismerjük. A szabályozott formák közül a test szakrális és/vagy profán megnyilvánulásai között említhetjük az egyházi szertartásokat, liturgikus körmeneteket, az elit reprezentálását, mint például a koronázási meneteket

70 vagy a köznép szertartásait, népünnepélyeit, esetleg a mindennapi élet szertartásait, az esküvők, keresztelések, temetések nyilvánosságnak szánt ünnepi rítusait. Természetesen mindezek mellett sorolhatnánk számos egyéb színpadias megnyilvánulását is a testnek, mint a táncot, a karnevált vagy a prostituáltak, transzvesztiták, homoszexuálisok nyilvános húspiacait is. A „test társadalmilag szabályozott felmutatásának helyszínei" közül a halálra felkészülő, illetve a halott testnek ezeken túl külön helyszm jutott. A halott testnek három, színpadon kapott jelentős szerepét említhetjük: a kivégzés, ítélet-végrehajtás nyilvános színpadát;

71 az anatómia-színházát

72 és magát a kora újkori színházat.

73 Mindezek mellett természetesen számos más - ugyan nem színpadi - színtért említhetünk, ahol a halál, a haldoklás vagy a holttest jelen volt, 69 KISS A. A. 1999,11. p. 70 HOLCÍK, S. 1986. 71 PÁLFFY G. 1995; HAJDÚ L. 1985; PANDULA A. 1989. 72 WILSON, L. 1987; SADWAY, J. 1995; KÁDÁR Z. 1976. 73 KISS A. A. 1999, 9. p. 33