Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

V. A FORRADALMI MEGEMLÉKEZÉS JUBILEUMI KONSTRUKCIÓI - Gajáry István: Ünnep és „ünneplés”. Egy színházi bemutató a dualizmus hajnalán

ez líjabb dalműve minő álláspontot foglal el az újabb dalművek sorában, valóban csodálkoznunk kell a Verdi pártbeliek nagy lamentatioja fölött. Igaz, hogy a mester letért az eddigi ösvényről, le [valószínűleg nyomdahiba, helyesen: de] nem hogy egy más útra térjen, mely az ellen táborába vezet, hanem hogy csak hogy egy czéljához hamarabb vezető utón haladjon. A másik pártnak öröme is korai volt, mert az egész világ s leg először is Verdi neveti ki őket, hogy a jövő zene híve lett. A mi meggyőződésünk szerint Verdi legújabb műve, pár szép számot kivéve, nem áll magasabb niveaun, mint előbbi művei. Nem tagadható, hogy a hangszerelés néhol szokatlan, olykor Halévyre, Meyerbeerre és Gounodra emlékeztet, általában azonban mindenütt Verdi felületes hangszerelési modorával találkozunk. Verdin kivül ki is volna képes egy ájtatos, imádkozó pappal gallopádot énekeltetni ? Midőn a második felvonásbeli szerelmi kettősben, a szép, gyöngéd dallam mellett, a klarinét idomtalan, tört összhangzatokból férczeit kíséretét halljuk, önkéntelenül Verdi neve jut eszünkbe; annyira eltulajdonította a fesztelen pongyolaságot, hogy bármit törekszik is, tőle megválni nem fog, nem tud."

5 A legrészletesebb ismertetést a fordító, Ábrányi Kornél adta, de ő sem tudott sokkal pozitívabban megszólalni a műről: „S minél inkább közeledünk az opera vége felé, annál inkább éi'ezzük Verdi kimerültségét. Olyan lesz, mint a vizbehaló, mindenfelé kapkod, hogy magát föntartsa, de bizony mégis elmerül. Többé nem akadunk kiváló fénypontokra. Az egész negyedik és ötödik felvonás zenéje csak kérődzése az előbbieknek. Hasonlít az olyanhoz, ki minden pénzét elköltvén, ide-oda keresgél a zsebeiben. Talál is egyegy fillért, de biz azzal nem sokra megy." S még ezt is tudta fokozni: „Ha egy zeneköltő erőltetve kivetkezik önmagából, s meg akarja tagadni egész élete hitét, az minduntalan oly dolgokat fog beszélni, melyek nem az ő, de mások meggyőződését fejezik ki."

6 Ugyanakkor a Vasárnapi Újság március 22-i számának mellékletében a beszámoló igen szűkszavú: „Rendkívüli előadásul, fölemelt helyárakkal..." való beharangozás után az éppen huszonnégy soros írás mindössze a színpadképek vázlatos, hiányos felsorolására szorítkozott, végkicsengésként megjegyezve: „E látványok s Verdi zenéje kétségkívül sokáig fönn fogják tartani »Don Carlost« a közönség tetszésében. "

7 S most vizsgáljuk meg e műnek azt a jelenetét, amelynek léte felkeltette figyelmemet a forradalom emlékei kapcsán, vessünk egy pillantást az opera III. felvonásának végére, az önálló képként megjelenő/megszólaló úgynevezett „Gran Finale"-ral (A kép ezt a finálé-egységet csak az átdolgozások során kapta meg, eredetileg több jelenetből állt, a Finale megjelölés még csak a máglyák fellobbanásakor szerepelt a szövegben. Az ismertetésben Ábrányiék szövegfordítását, Böhm rendezőpéldányát, valamint a súgó- és ügyelőpéldányok szövegét is idézzük. Az előadásról kottapéldányt ez ideig nem sikerült fellelnünk.) A kép helyszíne a Notre Dame d'Atocha templom előtti tér, cselekménye:

8 5 Pesti Napló, 1868. március 18., címlap. 6 Fővárosi Lapok, március 17., 254-255. p. Ábrányi Kornél cikkét idézi VÁRNAI P. 1975,52. p. is. 7 Vasárnapi Újság, 1868. március 22., 141. p. 8 A cselekmény ismertetésében álló vastag betűvel szedtük a mű eredeti szövegéből származó idézeteket Ábrányiék fordításában, míg dőlt vastag betűvel a kéziratos színházi forrásokat, az alábbi jelölésekkel: R Böhm Gusztávnak a párizsi előadás alapján 253