Egyesületek, iskolák, nemzetiségiek Nógrád vármegyében a 18–20. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 17. (Salgótarján, 1990.)

Diósi József: SALGÓTARJÁN NÉPOKTATÁSÜGYE 1868 ÉS 1948 KÖZÖTT

Általánosságban megállapíthatjuk, hogy az iskolafejesztések többnyire csak késve követték a tanulók számának növekedését. Lényegében tehát a tanterembővítésektől függött a tankötelezettség végrehajtása is. Az iskoláztatási feltételek hiányosságai, iskolafenntartónként! eltérő jegyei miatt, gyakori volt a zsúfoltság iskoláinkban s így az iskoláztatás megvalósítása is csak lassú ütemben haladt előre. Az iskolafejlesztések kikényszerítették a tanítók számának folyamatos gyarapítását is. Salgótarján sajátos helyzete, a viszonylag jobb oktatási feltételek miatt városunkban általában nem következett be tanítóhiány. Annak ellenére sem, hogy a pedagógusok élet- és munkakörülményei városon belül is jelentős különbségeket mutattak, s lényegében az iskolafenntartók gazdasági helyzetével összhangban alakultak. Megbecsültségük nem állt arányban a kötelezettségeikkel, leterheltségükkel, pedig salgótarjáni tanítók szakmai, pedagógiai munkáját mind a felügyelet, mind pedig a megye pedagógusai is elismerték. Képviselőiket rendszeresen beválasztották a tanítóegyleti mozgalom megyei és járásköri vezetőtestületeibe, ahol igen aktívan tevékenykedtek. Az elemi népiskolák fejlődésének eredményeként 1870 és 1944 között erőteljesen csökkent az analfabéták aránya. Amíg 1870-ben a salgótarjáni írni-olvasni tudók 32 %-os aránya jóval alatta maradt a 36 %-os országos átlagnak, addig 1941-re a salgótarjáni analfabéták számaránya már csak 7,05 %, vagyis alacsonyabb volt mind a megyeinél (10,01 %), de az országos (7,50 %) átlagnál is. Az iskoláztatás kiéleződő ellentmondásai már nem tették lehetővé a továbbfejlődést, s így szükségessé vált az egységes, állami iskolarendszer létrehozása.