Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1989. június 15-18. - Rendi társadalom, polgári társadalom 3. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 16. (Salgótarján, 1991)

I. TÁRSADALMI KONFLIKTUSOK, ERŐSZAK, BŰNBAKMECHANIZMUS A 16-18. SZÁZADBAN - 1. Szakály Ferenc: A hatalmaskodás mint a magyar jogok érvényesítésének eszköze a török által megszállt országrészekben

végül maguk szorultak a sáncba, a környező pincékbe és mészárszékbe. A katonák veszettül tüzeltek rájuk, s újabb két helybélit átlőttek. Miközben az utóbbiak is visszalövöldöztek, korábbi gazdálkodásukra és ajándékaikra emlékeztetve, valamint földesurukra a nádorra appellálva békítgetni próbálták támadóikat. Erre egy katona sommásan azt válaszolta: "Szarom a palatinustokra, emberségre is, tiszttartótokra is." A csetepaté elülte után a katonák tűzzel jártak le s fel a faluban, de az isteni gondviselés meg a maguk szorgoskodása végül is megoltalmazta őket a tűzvésztől. "Török, tatár, poghdán (= bogdán, vagyis: kozák) tábor fel s alá mönt rajtunk, úgy annyira, hogy sävünk is elolvadott az nagy félelemnek miatta, látván az rettenetes tatárokat rejánkjünni, sok keresztyén atyánfiait hozván rabul, félvén, hogy mi is úgy járunk, harmadfél holnapig éjjel-nappal minden nap négyszáz, ötszáz s ezer s több is rejánk jütt, azok sem cseleködték azt velünk, azmellyet Kis Istók több társaival" - summázta az esetet Sza- • bó György főbíró, aki ezúttal nem számolt be az általuk fizetett sarcról." Mert biztosak lehetünk benne, hogy a szabadszállásiak ezúttal sem úszták meg fizetés nélkül, mint ahogy abban is, hogy a magyar végvárakban úgy mesélték ezt a történetet, hogy á parasztok ok nélkül támadtak a tőlük csupán az előírt "gazdálkodást" kérő katonákra. Szemben a fentiekhez hasonló esetekkel, azt, ha valaki saját adózni - vagy más különkívánságát teljesíteni - vonakodó alattvalóira küldött katonákat - ami különösen a szerb betelepülők által lakott országrészekben szinte naponta megesett -, a kortársak akkor sem tekintették hatalmaskodásnak, ha a megfenyítés indokolatlanul szigorúra sikeredett. Más kérdés persze, hogy az ilyenre vállalkozó földesurak - akik egyébként csak saját lelkiismertüknek tartoztak számadással - márcsak jól felfogott önérdekből is szoros gyeplőre igyekeztek fogni megbízottaikat, s ha azok eltértek instrukcióitól, nem haboztak fellépni túlbuzgó vagy saját szakállukra is dolgozó megbízottaik ellen. Még inkább így volt ez azon esetekben, amikor a földesúr - más úton nem realizálhatván vélt vagy valós jogait a birtokon belül lévő másik földesúrral szemben - a vitás település lakóinak, illetve a vitás puszta használóinak a megkárosításával igyekezett deklarálni igényét, hiszen bizton tudhatta, hogy fellépését a másik fél tiltakozása, azt per - méghozzá ezúttal valóban hatalmaskodási per követi majd. Ilyenkor szokás volt szerződést kötni a megbízott katonákkal, ami egyébként uti okmányul is szolgált számukra: ebben a földesúr egyrészt "kitanította" őket, hogy útjuk során mire vigyázzanak, a megkárosítást hogyan végezzék el, másrészt megállapodott velük a kierőszakolt sarc megosztásáról, harmadrészt pedig - s ez a leglényegesebb - magára vállalta tetteik esetleges jogi következményeit. Ha a megbízottak nem tartották magukat az instrukcióhoz, a földesúr semmisnek tekinthette mind a fizetésre, mind pedig a helyettük való perállásra vonatkozó kötelezettségét, mint ahogy a megbízottak is felléphettek ellene jogi úton, ha a megállapodás szerint jártak el, s a földesúr mégsem teljesítette velük szemben vállalt kötelezettségeit.12 A megkárosítás - szabályos körülmények között - általában úgy történt, hogy a katonák a szóban forgó falu, illetve a tilalmas határrész vagy puszta használóinak szarvasmarháit esetleg megindították és megtettek azzal bizonyos utat. Mindaközben arra vártak, hogy a megkárosítottak megjelenjenek és velük állataik váltságdíjáról megalkudjanak. Miután ez megtörtént, a katonák a kialkudott sarccal, a megkárosítottak pedig visszakapott állataikkal távoztak a helyszínről. (Bár szinte kivihetetlennek tűnik, megesett, hogy az állatokat több száz kilométert hajtották a hódoltságban, átkeltek velük a határon is, s így a gazdák már csak magyar területen alkudhattak meg velük.) 11. Szabadszállás, 1665. aug. 14. Szabó György főbíró Wesselény Ferenc nádorhoz. OL MKA Misszilisek. Jászkunság, 12. SZAKÁLY Ferenc: Végvár és hódoltság. Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok). Szert: BODÓ Sándor és SZABÓ Jolán. Eger, 1983. (Studia Agrienssa 3.) 93-95. p. 41