Társadalmi konfliktusok. Salgótarján, 1989. június 15-18. - Rendi társadalom, polgári társadalom 3. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 16. (Salgótarján, 1991)
IV. MODERNIZÁCIÓ ÉS TÁRSADALOM. KONFLIKTUSOK A MODERNIZÁCIÓS FOLYAMAT SORÁN A 18-19. SZÁZADBAN - 3. Horváth József: A győri végrendelkezők családi konfliktusai a 17. század első felében
intésére testamentumot tett és kérik, "hogy az az testamentom producaltassek, hogy ha az my angjíunk az ßerent cielekhedett-e... ".67 A konfliktusok elkerülését szolgálta az is, hogy néhány testálónk azt is megszabta, hogy halála után - ha örökösei nem akarnák megtartani - kinek legyen a házára elővételi joga. így pl. Santo ßabo János Péter nevű Öccsének, Dallos Gergely János nevű sógorának, Kapra István pedig unokája férjének, Laky Gáspár deáknak biztosítja ezt a jogot.68 Az atyafiakkal kapcsolatban két témakört kell még megemlítenünk. Ezek egyike az özvegy vagy második házasságában élő testálónak az elhalt házastársának atyafiaihoz való viszonya. Két példát említenénk erre is. A már többször idézett Karoll Kata asszony elmondja, hogy ami az első urától maradt rá jószág, azt ő nem bírhatta, részben a török miatt, másrészt urának bátyja, Kauassy Jakab miatt. 69 A Raykay János deák házastársaként 1614ben testáló nemes Dörögdi Zsuzsanna pedig Vázsonyban kelt testamentumában részletesen ismerteti elhalt első férjének testvérével, Horuatt Jánossal való konfliktusait. Elhalt férje hagyott neki 100 forintot és 200 ft jegyruhát, mely 300 forintot az említett testvér le nem tette, amikor ő a mostani urával elhált, így ő azóta zálogon bírja az elhalt urától reá maradt jószágot, melyet mostani férjének hagy 3 gyermekével egyetemben és addig legyen az övéké, amíg azt a 300 forintot kézhez nem kapják. Emellett említ egy másik ügyet is, melyben 200 forint járna neki, valamint a Chobanz alatt kapott egy szőlőt: ezeket is férjének és gyermekeinek hagyja, kikötve: ha a megnevezett testvér vagy maradékai a szőlőt el akarnák venni, vagy az összesen 500 ft tartozást le nem tennék, akkor örökösei felbonthassák a végzést és megvehessek "az beochuleteős Nemes Varmegye erejewel" az eredeti összeget, "tizennégy ßaz" forintot.70 Arra sajnos nincs adatunk, hogy mióta húzódik ez az ügy. A másik problémakör, amiről szólnunk kell: a Győrött élő idegen testálok viszonya atyafiságukhoz. A városban ezidőtájt főként németek, kisebb számban horvátok és olaszok éltek: ezt az arányt képviselik vizsgált forrásaink készítői között is. Mindegyik csoportról elmondható, hogy utolsó rendelésében szót ejt távol lévő rokonságáról is. Lucas Corona alias Olaß pl. 1623-ban úgy rendelkezik, hogy ami atyai és anyai örökség reá Olaszországban maradt, az legyen az ott maradt atyafiaié; amit viszont itt szerzett, ahhoz,nekik semmi közük ne lehessen, mert ezt mind ő maga szerezte. 7 * Az 1629-ben testáló Stadler Anna, Opitz János hitvese pedig 2 Regensburgban lakó Stadler atyafinak hagy együtt 40 rénes forintot, hozzátéve azt is: ha mindhárom gyermeke kiskorúként halna meg, úgy férje tartozzék e három atyafit 300 rénes forinttal kifizetni és azok ne kereshessenek rajta többet.72 Az esetek döntő többségében azonban német származású testálóinkra az jellemző, hogy az esetleg jelentkező atyafiak számára hagynak egységesen 5 forintot és 60 pénzt, az ország élő törvényére és szokására hivatkozva. Eddigi kutatásaink során kevesebb, mint 23 végrendeletben találtunk ilyen adatot; némelyikben több összefüggésben is. Ezen izgalmas kérdés részleteire itt nem áll módunkban kitérni^ annyi azonban valószínűnek látszik, hogy nem 67. Prothocollum Ab Anno 1608, 30. p. 68. GYKHL Végr. 1. köt. 76. p. és 99, p. illetve Városi Végr. 28. sz. 69. GYKHL Fasc. 296. N. 28827. 70. GYKHL Végr. 1. köt. 79-80. p.; a jegyruhára vonatkozó adat azért is érdekes, mert ebből következtetni lehet vagyoni viszonyaira, hiszen Verbőczi a jegyruha értékét a nemesek vagyonának nagyságával arányban határozta meg. Eszerint a 200 ft értékű jegyruha egy kb. 50 jobbágy fölött rendelkező nemesember számára volt előírva (i.m. I. könyv, 93. tit.). 71. GYKHL Végr. 1. köt. 164. p. 72. Uo. 2. köt. 17. p. 242
