Társadalomtörténeti múdszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. - Rendi társadalom, polgári társadalom 1. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15. (Salgótarján, 1987)

I. CSOPORTOK, KÖZÖSSÉGEK, EGYESÜLETEK A 18-19. SZÁZADBAN - 1. Kiss Z. Géza: A dunamelléki református egyházkerület 1816-1819. évi püspöklátogatási iratainak forrásértéke és ezek történeti tanulságai

24 tekintélyes emberek, hanem ugyanakkor sok szegény embernek ismerősei, sőt rokonai is, és a vér szava helyenként erősebb, mint a hatalomé, amelynek szolgálatára rendeltettek. Ebben a világban nem ez az egyedüli eset, amikor a kutató belebotlik az ősi társadalmi mechanizmusok és a születő bürokrácia konfliktusába. Úgy tűnik, a három átfogó téma után már csak formális az előadónak az az állítása, hogy ez az anyag szinte korlátlan lehetőséget kínál a községenként, vagy akár régiónként való feldolgozásra, sőt olvasása közben erős csábítás ér minden vérbeli tollforgatót történeti riportázs írására is. Forrásunk természetéből adódik, hogy használata nemcsak az integrálást teszi lehetővé, hanem egyes részletek totalitárius igényű megközelítését is. Itt van mindjárt a harangozó figurája, akiről szinte csak azt tudjuk, hogy szerény egyházi jövedelem ellenében a lelkész által rendelt időben meghúzza a harangokat és rendben tartja a templomot, meg a kornyékét. Ha azonban elővesszük a rávonatkozó kérdéscsoportot, amelyre 228 lelkész felelt, akkor magunk is megijedünk a sematikus kép mögött húzódó valóság sokféleségétől. A forrásban lapozgatva az látjuk, hogy Lúzsokon két Kila (192 kilogramm) búza a harangozó fizetése, s ezt a járandóságot Szenterzsébeten egy pár bocskor egészíti ki. Csarnótán a harangozó mindössze 3 icce bort kap szüretkor, minden házaspártól, de az együttérző lelkész odaírja zárójelben: "

Nóta bene, 80 pár van tsak

!" Gyakran származik helyi feszültség abból, hogy a lelkészek szeretnék személyes szolgálatra is igénybe venni a harangozót. Azt írja például harangozójárói a vajszlói lelkész, hogy kötelessége "eddig tsak a harangozásban határozódott meg úgy, hogy se fát nem vág, sem az udvaron egy szál gazhoz hozzá nem nyúl, mert nincs kötelességében

!" Tovább forgatva a forrásokat kiderül az "is, hogy a kortársak nálunk fontosabbnak ítélvén a közösségi érdeket szolgáló harangozót, sok helyütt felmentették a jobbágyokat terhelő szolgáltatások vagy azok egy része alól. A példák tömegéből ragadjuk ki a siklósi harangozót, aki 30 forint fizetés mellett egy fejelés csizmát, meg egy bocskort is kapott és mentesült minden megyei és városi munkától. Nagyharsányi társa 20 akó bor illetmény mellett szabados volt a helység terheitől. A szegényebb Nyugat-Baranyában a büdösfai (rózsafai) harangozóról meg egyenesen azt írták, hogy "

Maga fejében portiot nem ad..., s az sgész apja háza népe Vármegye és Helység"dolgaitól szabados

". Sellyén a porció-pénz fizetése alól mentesül ä harangozó es nem kell, hogy hosszúfuvarba járjon, Gyöngyfán meg "

...harminc napi robotnak kiszolgálása

" a teljes fizetése. A sok szegény eklézsia közt Hirics volt az egyetlen, ahol a preoráns lelkészt kötelezték 1 Kila zab, meg négy forspont ellenében a harangozásra, de ahol mester volt, ott igen gyakran annak kellett vállalni a harangozást is. Különös, hogy még ebben a szegény világban is ránkvicsorít a források lapjairól az emberi irigység. A terehegyi lelkész például külön hangsúlyozza, hogy bár "ta -nítványaival együtt harangoz a mester, de mégis 12 forint az évi fizetésed Okorági társa meg, ha a harangozást nem is irigyli a mestertől, de ízt igen, hogy "

...ezért minden gazda fizet neki egy egész Disznó Lábat

". Sokáig szemelgethetnők a csemegéket ennek a remek forrásnak a lapjairól, de talán így is elfogadható az az állításunk, hogy ez a forráscsoport a regionális kutatásban domináló állami- és földesúri források nagyhasznú kiegészítője, a nemzeti történetírást pompás ízekkel gazdagító "

helyi különös

" kimeríthetetlen tára. Értékét csak fokozza, hogy összeállítói semmit sem takargattak, hanem