Fridectky Lajos memoárja. Középszinten a történelemben - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 14. (Salgótarján, 1988)

két napig (16-án és 18-án) - és több ülésen - húzódó vitában öt ízben szólt hozzá a tárgyhoz. Háromszor csekély fontosságú részletkérdést érintett, két alkalommal viszont nem jelentéktelen problémával kapcsolatosan foglalt állást. A ház többségileg elfogadta azt az elvet, hogy azok a helységek és személyek is kapjanak az államtól kárpótlást, amelyek és akik az úrbér megszüntetése előtt önerejükből váltották meg egészen vagy részlegesen szolgáltatásaikat. Két vonatkozásban azonban ellentétes nézetek ütköztek öszsze. Kérdés támadt a körül, hogy ilyen esetekben a kárpótlás összege a váltságsummával legyen-e azonos, vagy pedig ugyanúgy a megváltott szolgáltatások becsértékéhez igazodjék, mint ahogy ezt a törvényhozás a diétailag megszüntetett úrbéri jövedelmek esetében tervezte.

34 Hasonlóan heves szópárbaj bontakozott ki arról, hogy mi legyen az az időhatár, amelytől kezdve az önmegváltó helységek és egyesek kárpótlást igényelhetnek. A minisztérium a kezdő terminust 1833 január l-ben óhajtotta megjelölni, de 1816-ra, 1836-ra, 1840-re, 1845-re voksoló javaslatok is elhangzottak. Nyáry Pál, a baloldal egyik vezére viszont többedmagával amellett kardoskodott, hogy konkrét év meghatározása helyett az úrbér behozatalában jelöljék meg azt a határt, amelyen innét kárpótlás jár az érintetteknek. Az 1820-as évekig igazán nem sok örökváltságra került sor az országban. De mivel az államnak az úrbéri szolgáltatások összességének kárpótlását kellett vállalnia, pénzügyi szempontból úgyszólván minden többletforint súllyal esett a latba. Éppen ezzel érveltek azok is, akik az időkeret lehető szűkre szabásával a kármentesítendő jobbágyok számát kívánták csökkenteni. Az ellentábor viszont éppen Klauzál Gábor földművelésügyi miniszter azon álláspontját variálta, amely szerint ha a nemzet már annyit vállalt, „ne tekintsen 7-8 millióra, ha ezzel annyi polgár megnyugvását szerzi meg". Meglepő — és némileg következetlen — módon ez volt a második eset, hogy Frideczky a Nyáry-féle kisebbségi vélemény mellett szólalt fel, de az esetleges jövő félreértések elkerülése végett határozottan kívánta törvényben kimondatni, hogy az érintettek „a Mária Terézia idejében behozott úrbér óta" kármentesíttessenek. A ház azonban felállással az időhatárnak 1833. január 1-ében történő megvonása mellett döntött. Alulmaradt Frideczky a tárgyhoz tartozó második indítványával is. Az eredeti törvénytervezet előirányozta, hogy a kármentesítendő birtokosok, ha adósság nem terheli őket, az államtól kárpótlásként nyerendő 5%-os állami kötelezvényekért — követelésük erejéig — olyan kincstári javakat is vásárolhatnak, amelyek a törvényhozás által az ülésszakon már korábban elfogadott telepítési törvény végrehajtásához nem szükségesek. Ennek kapcsán indítvány hangzott el, hogy az ilyen birtokokat csak 300 holdas részletekben lehessen eladni. Frideczky volt az, aki szembefordult e javaslattal. Talán eddigi pályája jutott eszébe, amelyeken nagybirtokú főispánok segítették előre. Az egy-egy részletben eladható birtoknagyság megmaximálását ugyanis azzal az indoklással ellenezte, hogy az ilyen intézkedés károsítaná a nagyobb követelésű úrbérvesztes birtokosokat. De mindjárt ellensúlyozni is kívánta a nagybirtok előnyét szolgáló javaslatát annak kimondatásával, hogy kincstári birtokot ne csupán úrbérvesztes állampolgár, hanem bárki vásárolhasson. A ház ez utóbbi indítványát elvetette, az előbbi kérdésben viszont a „kisebb részletekben" történő eladás formuláját tette magáévá — a részletnagyság konkrét meghatározása nélkül*

s Szeptember 19-én, 20-án és 21-én a képviselőház Deák Ferenc igazságügyminiszternek a hűbéri maradványok megszüntetéséről intézkedő, már július végén szerkeszteni kezdett, tárgyalásba azonban csak most — JelacTc betörésének hatására — vett törvényjavaslatával foglalkozott. Ennek kapcsán nézeteltérést okoztak többek közt azok a kérdések, hogy egyrészt a szőlő területe vagy a szőlőből eredő jövedelem legyen-e a megváltási összeg megbecslésénél az irányadó, másrészt a kárpótlást az állam vagy a szőlő birtokosa fizesse-e a szőlőföld tulajdonosának. A vitában Frideczkyből kibújt az a szőlőtulajdonos, akinek családja bírt is, meg bérelt is bizonyos nagyságú, de korántsem kiválóan jövedelmező szőlőterületet. Azokkal értett hát egyet, akik az igazságosság nevében a becslés alapjául nem a jövedelmet, hanem a területet kívánták vétetni, azzal a furcsa, de első pillantásra tetszetős indoklással, hogy a földesúr csak a földet adta, a jövedelmezőség viszont a közvetlen művelő szorgalmának függvénye, amiért a földtulajdonost nem illetheti kárpótlás. Ez az érvelés helytálló volt ugyan a mennyiségileg és minőségileg jól jövedelmező szőlők esetében; Tereske és környéke viszont nem tartozott ezek közé, így az itteni szőlőtulaj-