Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Popély Gyula: A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változása Szlovákiában
2. A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG Popély Gyula A MAGYARSÁG SZÁMÁNAK, ÖSSZETÉTELÉNEK ÉS TELEPÜLÉSI TERÜLETEINEK VÁLTOZÁSA SZLOVÁKIÁBAN Minden egészséges életösztönű nép, nemzet, nemzettöredék, valamint etnikai csoport természetes vágya és törekvése, hogy sokasodjék, szaporodjék. A természet örök törvényei ezt minden nemzeti, népi és etnikai közösség számára egyformán lehetővé is teszik. Tapasztalataink azonban ennek ellenére arról tanúskodnak, hogy léteznek dinamikusabban, illetve mérsékeltebb ütemben szaporodó nemzetek, nemzetrészek, de vannak számbelileg visszafejlődök is, sőt olyanokról is tudomásunk van, amelyek már a kihalás, a teljes felszívódás visszafordíthatatlan állapotába kerültek. Az úgynevezett nemzethalál, egyes népek, etnikumok, vagy azok részeinek "kihalása", más népbe vagy népekbe való beolvadása tehát nem csupán költői vízió, hanem reálisan létező folyamat, amely az idők kezdete óta tart, s minden valószínűség szerint tartani is fog az idők végezetéig. Népek keletkeznek és népek enyésznek el, miközben maga az emberiség örök, de állandóan változó, átalakuló. Az emberi társadalom mindennapi léte pedig egyben a népek, nyelvek és kultúrák örök és megváltoztathatatlan csatája is. Persze, itt nem a drasztikusan végrehajtott genocídiumokra, az erőszakos népirtásokra kell elsősorban gondolnunk, hanem e küzdelem ennél sokkalta békésebb, lassúbb, de folyamatosságuk következtében úgyszintén hatékony módozataira. Az irodalmunkban csak egy kissé is járatos ember előtt nem ismeretlen, hogy nálunk magyaroknál több írónkat és költőnket is aggasztóan foglalkoztatta elmúlásunk, nemzethalálunk víziója. Gondoljunk csak Kölcsey megrendítő soraira: "És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és más keblű nép", vagy gondoljunk Vörösmarty látomására a jelképes sírról, "hol nemzet süllyed el", de Tóth Árpádnak aquincumi kesergése is lélekbe markoló: "...sírni kell! Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!" Való igaz, hogy mi magyarok nem tartozunk a történelem boldogabb népei közé. Ebben az igencsak huzatos, szél- és hadak járta Kárpát-medencében ittlétünk és államiságunk több mint ezer esztendeje alatt csaknem mindig olyan küzdelem részesei voltunk, amely a teljes megsemmisüléssel fenyegetett bennünket. Volt már nekünk Mohácsunk, Világosunk és Trianonunk, megtépázott nemzetünk azonban - csodák csodája - mindig megpróbált föltápászkodni, bár ez soha nem sikerülhetett maradéktalanul. Európa pedig a legtöbbször cinikus nemtörődömséggel szemlélte élethalál harcunkat, és ezt a részvétlenséget minden tisztességes és gondolkodó magyar mindmáig fájlalja. Mi, itt és most voltaképpen arról szeretnénk eszmét cserélni, közös erővel és akarattal azt szeretnénk vizsgálat tárgyává tenni, hogy számunkra, az egységes és oszthatatlan magyar nemzet Csehszlovákiába szakadt része számára vajon megvannak-e a megmaradás esélyei? Múltunk, demográfiai fejlődésünk ismeretéből 1910-től napjainkig vajon milyen következtetéseket vonhatunk le a jövő számára? Magyarán szólva: az 1918-1919-től tartó kisebbségi sors tapasztalatai alapján mire számíthatunk? Memóriafrissítőként hadd idézzek fel néhány közismert statisztikai adatot. Az 1918. évi államfordulat, az impériumváltás idején Szlovákia mai területén - az 1910. évi népszámlálás adatai alapján - 2 926 824 lakos élt. A népesség anyanyelv szerinti megoszlása a következő volt: szlovák 1 686 712 /57,63%/, magyar 896 271 /30,62%/, német 196 958 16,73%/, rutén 97 051 13,32%/, lengyel 10 659 /0,36%/, szerb és horvát 2842 /0,10%/, román 1908 10,06%/, egyéb 26 867 /0,92%/. A szlovákiai magyar nyelvterület pántlikaszerűen mindenütt szorosan a csehszlovák-magyar országhatár mentén húzódott, hol vastagabb, hol vékonyabb, helyenként teljesen elvékonyodó sávban. A magyar etnikum ilyen alakú elhelyezkedése hátrányos volt abból a szempontól, hogy annak nyugati és keleti végei rendkívül messze, több száz kilométernyire estek egymástól, más vonatkozásban viszont pozitívan hatott az a körülmény, hogy ez a sáv mindenütt egyenes, közvetlen folytatása volt a trianoni Magyarország magyar etnikumának. A felvidéki magyarság etnikai tömbje aránylag homogén volt, s ezt a jellegét a két háború közötti Csehszlovák Köztársaság fennállásának húsz éve alatt mindvégig megőrizte, sőt helyenként őrzi még ma is. A mai Szlovákia területén tehát 81 esztendővel ezelőtt 896 271 magyar anyanyelvű lakos élt, akik az e térségben élő össznépesség 30,62%-át alkották. Az azóta eltelt évtizedek azonban óriási változásokat eredményeztek ezeken az egykori észak-magyarországi, felvidéki területeken. Erről tanúskodott valamennyi népszámlálás az 1918-1919. évi 94
