Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Petrusán György: A hazai románok számának, összetételének és települési viszonyainak változásáról
tartjuk perdöntőnek a létszámviszonyok regisztrálását, nincs és lényegében nem is lehet szoros összefüggést találni egy-egy kisebbség /állandó vita tárgyát képező/ létszáma és a követendő gyakorlati politika között. A nemzetiségi kisebbségek mindenkori - többnyire a kulturális, vallási élettel kapcsolatos - igényeinek kielégítésével több évtizedes dilemmát lehetne feloldani, s nem kellene a vegyes házasságban élő, a többnyelvű és identitású embereket lehetetlen döntés elé állítani. /S ekkor még nem beszéltünk a kérdés külpolitikai vetületéről!/ Magyarországi sajátosságként kell elismerni azt a tényt is, hogy - miután a nemzetiségek kis csoportokban és szétszórtan helyezkednek el - jóval nagyobb az eredeti nyelvet nem, illetve gyengén ismerők száma, mint a nagy létszámú tömbökben élő népcsoportoknál. Ebből az is következik, hogy viszonylag gyorsan növekszik azoknak a száma, akik nemzetiségi tudattal ugyan rendelkeznek, de nyelvismerettel már nem. Ez természetesen nemzetiségpolitikai szempontból olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel eddig érdemben még nem foglalkoztunk, bár a legújabb kutatások az identitás ilyen fázisába jutott embereket három kategóriába sorolja: 1. egyértelműen nemzetiség; 2. kevert, de nyelvileg nem asszimilált nemzetiség; 3. kevert és nyelvileg asszimilálódott nemzetiség.* A nyelvileg félig, vagy teljesen asszimilált nemzetiségi polgárokkal szemben a hatalomnak nincs különösebb kötelezettsége, hiszen sajátos igényeik legfeljebb felekezeteiknél jelentkeznek. A nemzeti kisebbséghez tartozó egyének esetében eléggé szoros kapcsolat áll fenn a nemzeti identitás és a vallási hovatartozás között, olyannyira, hogy a nemzeti öntudatra ébredés előtti korszakban ez volt a többségtől való megkülönböztetés legfontosabb ismérve. Miután a hazai románok a románság legnyugatibb közösségét képezik, és sohasem éltek a román állam keretei között, egy részük nem is vett részt a nemzetté válás folyamatában /és ezért nem is tudatosodott bennük igazán román mivoltuk/, a többségi magyarságtól elsősorban vallásukban, hagyományaikban különültek el. Az ősi rítus, az ortodoxia és az ehhez kötődő kulturális hagyomány volt a magyarságtól legpregnánsabban elkülönítő jegy. Ennek a gyönge nemzetiségi identitástudattal rendelkező románságnak egy része /a Nyírségben és Hajdú-Bihar megye északi területén/ fokozatosan áttért a görög katolikus vallásra, és azzal együtt - az 1920-30-as évekig - a magyar nyelvhasználatra. Az itteni románságnak egy része mind a mai napig megőrzött bizonyos identitásjegyeket /pl. a családi körben történő nyelvhasználatot/, de aktív nemzeti tudat hiányában kisebbségként történő számbavétele - az eddigi módszerekkel - nagy nehézségekbe ütközött. Ennél a hazai román népcsoportnál válik egyértelművé, hogy az "anyanyelv" vagy a "nemzetiség" fogalmakkal még megközelítően pontos adatokhoz sem lehet jutni. A "beszélt nyelv" kategóriájában viszonylag reálisan jelenik meg a helyi románság létszáma. /Lásd az 1980. és 1990. évi népszámlálási adatokat Bedő, Létavértes, Pocsaj esetében./ Ugyancsak itt alkalmazható a legsikeresebben az ún. "társadalmi minősítés" módszere is. A Trianon utáni Magyarországnak román nemzetiségű állampolgáraira vonatkozó hivatalos adatai ismertek. Ezek 1970-ig kisebb-nagyobb ingadozással lassúbb, 1970 után gyorsabb népességcsökkenést mutatnak. Viszonylag nagy a különbség az 1920-ban regisztrált 23 695 és az 1930-ban összeírt 16 221 román nemzetiségi lakos száma között. Egyedül az 1960-as év mutat ezer fős emelkedést az előző, 1949. évi népszámláláshoz képest. A hazai románság hivatalos és becsült létszámadatai között mindig is voltak különbségek, de nagyobb mérvű eltérés az I. világháború után jelentkezett, s ekkor kapott politikai értelmezést mind a hazai, mind a romániai románok körében azáltal, hogy a statisztikai adatoknál jóval nagyobbra becsülték a trianoni döntés után Magyarországon maradt románság létszámát. Éles reagálásokkal is találkozunk. Ioan Georgescu például 1927-ben írott Románii din Ungaria c. könyvében 250 ezer itt maradt románról beszél. Elismeri ugyan, hogy jelentős része nem beszéli már a nyelvet, de román nemzeti tudatuk igen erős, amely a görög katolikus és az ortodox valláshoz való ragaszkodásban nyilvánul meg. A román nyelvet megőrzők számát 50 ezerre becsüli. Vasile Stoica a Graiul Románesc c. folyóirat 1928. év 10. számában megjelent cikkében is 50 ezer románról tesz említést. Ez a becslés megegyezik a magyar szociáldemokrata Knaller Viktor által az 1925. november 13-i parlamenti ülésen említett 50 ezres létszámmal. A románság körében mind a mai napig él az a meggyőződés, hogy a hivatalos statisztikák távolról sem tükrözik a tényleges adatokat. Ennek ellenére tény, hogy a jelentősebb számú nemzetiségek közül /német, szlovák, horvát; nem beszélve most természetesen a cigányságról/, a románság esetében mutatkozik a legkisebb különbség a hivatalos és a becsült adatok között. Tárgyilagosabb romániai kutatók is elismerték, hogy a hazai románság tényleges létszáma az 1920 óta végzett népszámlálási adatoknak kb. 2 - 2,5-szerese. Amikor tehát a magyarországi románság létszámát a legutóbbi statisztikailag kimutatott 10 740 főhöz viszonyítva kb. 25 ezerre becsüljük, igen közel állunk ahhoz a valós adathoz, amelyet indirekt módszerrel végzett felmérések is valószínűsítenek. /Természetesen ennél jóval több román származású, de aktív román tudattal már nem rendelkező magyar állampolgára van hazánknak./ Számos tudományos kutatás igazolja, hogy - jelentős veszteségek ellenére is - a nemzeti azonosság tekintetében a hazai románság viszonylag jól áll. Ez földrajzi elhelyezkedésével /román határ közelsége, zárt falusi közösségek/ és az egyház erős konzerváló képességével magyarázható. Radó Péter * Holger Fischer: A magyarországi németek XX. századi társadalmi-gazdasági átalakulásának térbeli aspektusai, Régió, 1992/2.sz., 154.p. 317
