Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Gyivicsán Anna: A magyarországi szlovákság számadatok tükrében
A magyarországi szlovákok esetében a másik szembetűnő jelenség, hogy az 1949-es és az 1960-as statisztikák nemzetiségi és anyanyelvi bevallása között igen nagy a különbség. A differencia azt jelzi, hogy a nemzetiségi és az anyanyelvi tudat gyakran nem esik egybe. A nemzeti kérdés történetében hasonló jelenséggel másutt is találkozunk. így a statisztikai adatok szerint Lengyelország német nemzetiségű lakosainak száma 1921-ben 1 058 800 volt, ezzel szemben 1931-ben csak 740 000 fő vallotta magát német anyanyelvűnek. A volt Szovjetunióban 1926-ban 6 000 000, 1959-ben pedig már 10 000 000 nem orosz nemzetiségű vallotta anyanyelvének az oroszt. Az erős nemzetinemzetiségi öntudattal rendelkező jugoszláviai magyarok között az 196l-es népszámláláskor 504 369 magyarból, aki magyar nemzetiségűnek minősítette magát, 8661 fő a szerb-horvátot vallotta anyanyelvének. A felsorolt példákban tehát többen vallják magukat valamely nemzetiséghez tartozónak, mint amennyien a nemzetiségi nyelvet anyanyelvüknek ismerik el. A nemzetiségi és anyanyelvi bevallás közti különbség a magyarországi szlovákoknál - és a többi magyarországi nemzetiségnél is - az előbbiek fordítottja. Jóval többen vallották magukat szlovák anyanyelvűnek, mint ahányan szlovák nemzetiségűnek. A hazai szlovákság lélekszám-alakulásának vizsgálatánál, ha csak az anyanyelvi bevallás áll rendelkezésünkre, a nemzetközi analógiák mégis fontos tanulsággal szolgálhatnak. Az anyanyelv-váltás nem mindig jelent teljes asszimilálódást, a nemzetiség elhagyását, csak arról az esetről lehet szó, amikor az anyanyelv-váltás nem jár az eredeti anyanyelv teljes elhagyásával. Hasonló fejlődési folyamattal találkozunk a magyarországi szlovákokhoz közelálló típusjegyeket hordozó szlovákiai ruszin /ukrán/ nemzetiség esetében 1945 és 1960 között. A ruszinok száma 1950 és 1961 között fokozatosan csökkent, a csökkenés ugyanazt a tendenciát mutatja, mint a magyarországi szlovákok 1960 és 1970 közötti számadatának változása. Amíg 1950-ben egész Csehszlovákiában 67 615 volt a ruszinok száma, addig 1961-ben már csak 54 984. Kelet-Szlovákiában, ahol a ruszinok többsége élt, a helyzet a következőképpen alakult: 1950-ben 46 339, 1961-ben 33 333. Az első esetben 12 631 fő /18,5%/, a második esetben 13 006 fő, /28%/ volt a csökkenés. A szakirodalom a lélekszám csökkenésének az okát több tényezőben is látja. A ruszin és az ukrán tudat nem esik egybe, vagyis a ruszin nemzetség nem azonos az ukrán nemzetiség fogalmával, pedig a csehszlovák nemzetiségi politika és a tudományos irodalom is azonosnak tekinti őket. Nemcsak a kisebbségi nyelv kedvezőtlenebb társadalmi funkciója , korlátozottabb fejlődési lehetőségei miatt, hanem a ruszin és a kelet-szlovák nyelvjárás rokonsága miatt is gyorsabb ütemben következett be az anyanyelv-váltás, amit az 1952-ben adminisztratív módon bevezetett ukrán nyelvhasználat csak tovább gyorsít. A szlovákiai ruszinok számának alakulása még egy, a magyarországi szlovákoknál is meglevő párhuzamos jelenségre hívja fel a figyelmünket. Ez a lélekszám alakulásánál mutatkozó hullámzás. A magyarországi szlovákoknál 1960-ban hirtelen növekedés, 1970-ben pedig hirtelen apadás következett be. A keletszlovákiai ruszinoknál viszont az 196 l-es apadás után 1970-ben nagyarányú növekedés jelentkezett. Ezt a különbséget nem lehet csak az objektív társadalmi és kulturális változásokkal megmagyarázni. Talán az etnopszichikai megközelítések segítséget nyújthatnak mind a statisztikai, mind az általános nemzetiségtörténeti és nemzetiségszociológiai vizsgálatok számára. A területi megoszlás problematikája az 1960-as népszámlálás adatai alapján A magyarországi nemzetiségek szórványtelepülés jellege között - és egyes nemzetiségeken belül megyénként is - eltérések vannak. Kompakt, földrajzilag is közvetlenül összefüggő területen, egy megyén belül élnek a szlovének. Náluk kiteijedtebb kompakt területen helyezkednek el a románok. A délnyugati és nyugati határszéleken összefüggő - de földrajzilag kiterjedt - vonalat alkotnak, a különböző horvát etnikai csoportok települései. A szlovákok, a szerbek és a németek szórtan települtek. A szlovákok egymástól távol eső, gyakran földrajzilag sem összefüggő területen élnek, de szétszórtságuk ellenére szigeteket, szigetcsoportokat alkotnak nagyobb mértékben, mint a németek vagy a szerbek. Három nagyobb, egységesebb szlovák-lakta területet különböztethetünk így meg. Ezek az Alföld délkeleti részében /Békés, Csongrád megye/, az Északi-hegység területén /Mátra, Bükk és a Zempléni hegyköz/, valamint Budapest körül, vagy attól valamivel távolabb eső szlovák települések /Pest, Nógrád és Komárom megye/. Tényleges szórványt csak néhány település alkot/Bács-Kiskun megye: Dunaegyháza, Kiskőrös, Miske; Veszprém megye: Szápár, Oskü, Jásd, Bakonycserje; és Szabolcs-Szatmár megye: a Nyíregyháza környékén elhelyezkedő bokor tanyák. Az 1960-as népszámlálás szerint a szlovák lakosság az előbbi felsorolástól némiképpen eltérően 7 megyében, 32 községben élt, a következő járási és települési megoszlásban /A jegyzékeken csak azok a települések szerepelnek, amelyekben a nemzetiségi lakosság a népességnek legalább 10%-át tette ki. Természetesen ez a 32 település a szlovák 306
