Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Pálházy László: A nemzetiségi adatok hibaforrásai

Pálházy László A NEMZETISÉGI ADATOK HIBAFORRÁSAI A nemzetiségek lélekszámára vonatkozó adatokat elsősorban és szinte kizárólag népszámlások révén szerezhetjük meg. Ilyenkor az ország valamennyi lakosa egyidőben nyilatkozhat arról, hogy milyen nemzetiségű. A nemzetiséghez való tartozást a közvetlen rákérdezésen kívül - esetenként még célravezetőbb módon - az anyanyelvre, a vallásra és a nyelvismeretre vonatkozó kérdés világíthatja meg. A magyar népszámlálások alkalmával 1880-tól kérdezik, hogy melyik anyanyelvet vallja a magáénak az összeírt személy. Ennek pontosítására, közvetlenül a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdést 1941-től /az 1971. évi népszámlálás kivételével/ tesznek fel. A területi elemzéseknél segíthet a vallás megjelölése is, amelyet 1869 és 1949 között valamennyi népszámlálás alkalmával megkérdeztek. Ma Magyarország népességében a nemzetiségi lakosság aránya nem jelentős. Éppen ezért elvárható lenne, hogy pontos adatokkal rendelkezzünk róluk. Ha a népszámlálások nemzetiségi adatait idősorokba rendezzük /akár a nemzetiségi, akár az anyanyelvi hovatartozásra vonatkozó válaszokat elemezzük/, meglepő változásokat észlelhetünk. Például a cigány nemzetiségűek száma az 1980 és 1990 között eltelt tíz évben 6404-ről 142 683-ra, több mint 22-szeresére növekedett. Ilyen mértékű változás nemzetközi vándolás, vagy az adatok hibájának köszönhető. A körülmények ismeretében csak az utóbbi valószínűsíthető. 1941-ben német nemzetiségűnek 302 198-an vallották magukat, 1949-ben pedig csupán 2617-en. Ezt sem lehet csak a háborús veszteségek és a kitelepítések számlájára írni. Nyilvánvaló, hogy az 1949. évi bevallásnál történt valami hiba. Az anyanyelv tekintetében kevésbé nagyok a szélsőségek. A cigány anyanyelvűek száma 28 ezerről 48 ezerre nőtt a két utóbbi népszámlálás közötti időben. A német anyanyelvűek száma pedig 475 491-ről 22 455-re csökkent a 11. világháború körüli nyolc évben. Ezek a legkirívóbb példák, de sorolhatnánk a többi nemzetiségre vonatkozóan is megmagyarázhatatlan ellentmondásokat. Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy rosszak ezek az adatok, mert akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy mennyi is a helyes szám. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az összeírás során mennyien vallották magukat az adott nemzetiséghez tartozónak. Nem mondhatjuk valakiről, hogy ilyen vagy olyan nemzetiségű, még ha antropológiailag vagy származásilag egyik vagy másik nemzetiséghez tartozna is, ha ő maga mást mond. Mégis mivel magyarázhatók a fenti eltérések? Erre próbálok fényt deríteni a következőkben. Az összeírás legfontosabb eszköze a kérdőív. Ennek megfelelő szerkesztése, közérthetősége alapvetően befolyásolja a népszámlálás sikerét, a begyűjtött információk helyességét. Általánosságokban elmondható, hogy ha a kérdőíven előre be vannak nyomtatva a válaszlehetőségek,akkor a bevallás a megfelő szó aláhúzásával történik. Ezáltal pontos, félreérthetetlen válaszokat kapunk. A magyar népszámlások a vallási hovatartozás számbavételét 1910-től az anyanyelv tekintetében pedig 1930-tól alkalmazzák ezt a kérdőív-szerkesztési megoldást, a nemzetiségre vonatkozó kérdés mellett - amely, mint már említettem, 1941-től szerepel a népszámlási kérdőíveken - minden alkalommal előnyomott válaszok szerepelnek. Az előnyomott válaszok alkalmazásának azonban van egy hátránya is, nevezetesen az, hogy azt sugallják, hogy csak ezek között lehet választani. Ezért gyakran nem veszik figyelembe az "egyéb, mégpedig: ..." válaszlehetőséget. További befolyásolási lehetőséget rejt magában a válaszok sorrendisége, mert gyakran a sorban előbb lévő választ részesítik előnyben a többivel szemben. Aki egyformán kötődik több nemzetiséghez, az - szinte bizonyosra vehető hogy az előbb szereplő választ húzza alá. Mindezekre tekintettel érdemes vázlatosan áttekinteni a magyar népszámlálások eddigi gyakorlatát. Az anyanyelvet 1880-ban és 1890-ben egyszerűen és röviden, "Mi az anyanyelve?" kérdéssel tudakolták. 1900-ban már - úgy látszik - szükségesnek látták a részletesebb kifejtést, ezért a kérdés így hangzott: "Mi az anyanyelve, vagyis az a nyelv, amelyet a magáénak vall s a legjobban és legszívesebben beszél?" Ezt a magyarázatot az 1910., az 1941. és az 1949. évi népszámlálás kérdéseihez is hozzá tettek. 1920-ban és 1930-ban a kérdéshez csak annyit fűztek hozzá, hogy "Lásd az utasítás megfelelő pontját". 1960-tól ismét magyarázat nélkül tették fel a kérdést. 1930-ban jelennek meg az előnyomott válaszszavak, úm.: magyar - német - tót - oláh - rutén - horvát - szerb bunyevác - sokác - vagy : 267