Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Dupka György: A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változása Kárpátalján
Az 1941-es magyar népszámlálás A kárpátaljai népesség ebben az időpontban 852 ezer fő, ebből magyar 245 286 /28,8%/. Az adatokat elemezve a következő tényezőket sorolhatjuk fel, amelyek kiváltották a kárpátaljai magyarok számának megduplázását: a cseh, szlovák állami alkalmazottak, hivatalnokok, légionisták, telepesek elköltözése; a magyar anyanyelvű zsidók, bizonytalan etnikai hovatartozásűak, a magyar görög katolikusok, illetve a kétnyelvűek ezúttal ismét magyarként való számbavétele, az anyaországi magyarok nagyszámú beköltözése, illetve a korábban eltávozottak visszatelepülése. Jelentősen átformálódott mindezek következtében a kárpátaljai magyar városok nemzetiségi összetétele is. íme néhány kiragadott példa: Ungváron közel 80%-ot, Beregszászon 90%-ot ért el a magyarság. Az olyan, főleg ruszinlakta településeken, mint Szolyva, Perecseny, Nagyberezna, Kőrösmező, Huszt, Rahó stb. az ott élők húsz-negyven százaléka vallotta anyanyelvének a magyart. A nemzetiségi együttélés kérdésével állami szinten foglalkozott a magyar hatóság. Legkiemelkedőbb teljesítményének minősíthető a Teleki-féle autonómia-tervezet kidolgozása. Ez magába foglalta véleményem szerint a mai értelemben hangoztatott egyéni, azaz perszonális kulturális, kollektív, illetve területi autonómia fogalmakat. Ennek értelmében Kárpátalja különleges vajdasági státust kapott volna, ahol a helyi különböző nemzetiségi lakosságnak szavatolták volna az anyanyelvi kultúrához való jogot. Sajnos, ezek az elképzelések, ismert okok folytán nem válhattak valóra hat év elteltével sem, mivel a második világháború véres zivatara Kárpátalját is "elsodorta" az anyaországtól. Az 1959-es szovjet népszámlálás /január 15./ A második világháború után Kárpátalja szovjet fennhatóság alá került. 1944 október-novemberétől számítva a szovjet belügyi csapatok és az NKVD operatív csoportjai - a sztálini utasításnak eleget téve - hozzáfogtak a kárpátaljai lakosság megszűréséhez. Embertelen tevékenységük diszkriminációs voltát eddig már több feltárt dokumentummal is igazolni tudjuk. Például a 4. ukrán front 0036. számú határozata, mely 1944. november 13-án keltezett, így rendelkezik: "...egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és hadifogolytáborba kell irányítani." Egy másik határozatban mindezeket, másként szövegezve megerősítik, s az érintettek tudomására hozzák, hogy "...aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és haditörvényszék elé kerül." Ennek értelmében a 18 évtől 50 éves korú német és magyar nemzetiségű férfiakat az úgynevezett "malenykij robotra" hurcolják, ahonnan nagyon kevesen tértek haza. Bűnük: saját nemzetiségük. 1944. november 18-áig felállítják Szolyván az egykori magyar laktanya helyén a hírhedt gyűjtőtábort, amely hat más táborral együtt a Sztarij Szamborihoz tartozó lágerrendszer része volt. Nem véletlenül nevezték a GULAG előszobájának, ahonnan az életben maradottakat Szibériába és más területekre hurcolták. Különböző levéltári adatok szerint Kárpátaljáról mintegy 40 ezer magyart és németet, illetve a hadifoglyokkal együtt mintegy 100 ezer magyart és németet hurcoltak el, többek között német családnevű nőket is. A civileket "internáltként" vették nyilvántartásba. Az elhurcoltak 30%-a nem tért haza. Szinte nincs olyan magyar család Kárpátalján, amelyet elkerült volna a fentebb említett magyarellenes rendelkezés. A tények ismeretében kijelenthetjük, hogy a sztálinisták, a kárpátaljai ukrán, illetve ruszin nacionalista kommunisták népirtó politikát folytattak. Ennek egyik megnyilvánulása az volt, hogy miután szögesdrót mögé záratták a férfilakosságot, csak ezt követően, 1944. november 26-án Munkácson kinyilvánították, hogy Kárpátalja egyesülni kíván a Szovjetunióval. A sebtében összeült, az NKVD által megválogatott küldöttek Manifesztumban fogalmazták meg ebbéli óhajukat. Ezek a tények sokkos állapotot idéztek elő a helyi lakosság körében. Tettükkel nem csak az ellenkezés nélküli egyesítést alapozták meg, hanem mind a mai napig lehetetlenné tették a területen élő magyarság lélekszámának pontos meghatározását, mivel sokan a későbbiekben is féltek magyarnak vallani magukat. Az elkövetkező években a sztálinisták koncepciós pereket konstruálnak, az USZSZK büntetőtörvényének 54. paragrafusában foglaltak alapján, koholt vádak szerint ítélik el, végzik ki az előző korszak közhivatalnokait, tisztviselőit. Hasonló sorsra juttatják a református és a római katolikus papok legtekintélyesebbjeit. 1949 tavaszán pedig feloszlatják a görög katolikus egyházat és a pravoszláv egyházba olvasztják. Az erre a hitre át nem térő görög katolikus papokat elítélik, lágerekbe toloncolják. A magyar ajkú görög katolikusokat a személyazonossági igazolványukban ukrán nemzetiségűnek tüntetik fel. A megtorlások, a kuláklisták, perek és más megkülönböztető igazságtalan eljárások még hosszú éven át folytak. Nemrég került elő az a jegyzőkönyv, mely szerint a sztálinisták listát készítettek a magyar családokról Szibériába való kitelepítési szándékkal. Mindezt Sztálin halála akadályozta meg. A II. világháború utáni teljes veszteséglistát még ma sem tudjuk összeállítani. Hiszen a magyar lakosság számszerű csökkenéséhez olyan tényezők is hozzájárultak, mint például az anyaországba való menekülés. Több ezren 167
