Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Mirnics Károly - Jastrebinac János: Nem vagyunk mi senkinek sem a terhére
Mirnics Károly - Jasztrebinac János NEM VAGYUNK MI SENKINEK SEM A TERHÉRE Bármilyen nyelven is tanuljanak a tanulók, a tannyelvek száma nem növeli az iskolahálózatban tanulók számát. Jelentkezhetnek azonban bizonyos szervezési nehézségek. A kisebb létszámú tagozatok és osztályok leleményességre késztetik az iskola irányítóit: a kapacitásokat ésszerűen kell kihasználni. Tagadhatatlan, hogy a nemzetiségi tanügy megszervezéséhez és fenntartásához bizonyos "póteszközökre" is szükség van. A nemzetiségi tanulókat eggyel több tanár tanítja, minthogy az államnyelv mellett tanulják saját anyanyelvüket is. Bár a többi tanár is a nemzetiség nyelvén ad elő /legalább is így kellene hogy legyen!/, ők még sem jelentenek többletköltséget. Tanuljanak egyik vagy másik nyelven, a tanulók ugyanabban az osztályban ugyanazokkal a tantárgyakkal találkoznak. Ebből kifolyólag a tanerők száma állandó: függ a tanulók és tantárgyak számától és az óraszámtól. A nemzetiségi tannyelven előadó tanítók és tanárok kiképzése valóban bizonyos pótkiadást jelent s ez többletköltségként szerepel a költségvetésben. A jugoszláv gyakorlatban ugyanis a nemzetiségi tannyelvű oktatáshoz a tanárokat nem anyanyelvükön képezik ki. Tehát a nemzetiségi oktatás működtetése egyetlen egy szálon, az anyanyelv tantárgyát oktató tanár anyanyelvi kiképzésén függ. A nemzetiségi tannyelvű tankönyvellátás biztosításához szükséges a pótkiadások állandósítása. Azonban itt sem úgy áll a dolog, ahogy általában bemutatják. Ha a nemzetiségi tanulók szerb nyelven tanulnának, a tankönyveknek nagyobb lenne a példányszáma. Ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a tankönyveknek az ára automatikusan olcsóbb lenne. Viszont igaz, hogy a nemzetiségi nyelven írott tankönyvek megjelentetése drágább, mintha csak szerb nyelven jelenne meg. A nemzetiségi nyelveken is megjelenő tankönyvek olcsóbbak lehetnének, ha az állam a kisebbségek anyaországából történő tankönyvbehozatalra támaszkodna. Ezt azonban ezidáig nem akarja engedélyezni, sőt hallani sem akar róla. A tankönyv behozatalának tiltása a nemzetiségek anyaországából számtalan ésszerűtlen politikai érvre hivatkozik. A valós ok azonban más. A szerb nemzetiségű szerzők tankönyeinek lefordítása a kisebbségi érzés egyik legerősebb geijesztője mind a tanárokban, mind a tanulókban: az alkotó, "az okos ember" nem az ő nemzetiségükből való, hanem az államalkotó nemzetiséghez tartozik. A nemzetiségek nyelvén kiadott tankönyv lehetne olcsóbb akkor is, ha több évre elegendő példányszámot nyomtatnának belőle. Arra hivatkoznak, hogy a tanrend gyorsan változik és ez lehetetlenné teszi több évre szóló mennyiség kiadását. Évente kell újítani valamennyi tankönyv kiadását, ami nagy teher az állam számára. Csakhogy ez az indok nem abból ered, hogy az oktatás nemzetiségi nyelven is folyik, inkább köze van ahhoz a fejvesztettséghez, amit ma a tanügyi rendszerben tapasztalunk. Az egész tanügyet állandó kísérletezésnek vetették alá, ahelyett, hogy ezt a kísérleti szakiskolákban végeznék el, és csak az eredmények értékelése után tennék kötelezővé a bevált újításokat az egész oktatási rendszerben. Az anyanyelv-ápoláshoz csak azoknak a diákoknak volt "joga", akik szerb tannyelven tanultak, ehhez biztosították a "póteszközöket". Csakhogy nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy ezt a "súlyos anyagi terhet" ellensúlyozta a környezet nyelvének a tanulása, ami minden bizonnyal a szerb nép érdeke kellene hogy legyen. A nemzetiségi nyelven történő oktatáshoz szükséges póteszköz fogalmával 1945-től 1992-ig végnélküli, fondorlatos ügyeskedés folyt és folyik. E tekintetben nem volt semmi különbség a centralisztikus Szerbia és az autonómiát mímelő Vajdaság tanügyi politikája között. A nemzetiségi tanügyhöz szükséges póteszközöknek már a tényéből is "világfájdalmat" csináltak: milyen sokat kell költeni a nemzetiségekre! A kosovói szerb tannyelvű oktatás nem kerül sokba? Ott egyetlen szerb gyerekért óvodát vagy általános iskolát és tanítót tartanak fenn és kötelezik az albánokat arra, hogy azt pénzeljék. Egészen 1974-ig szerbiai szinten tartották a pót-eszközöket azoknak az iskoláknak, amelyekben nemzetiségi oktatás folyik. Ezek különböző támogatási forrásokban jelentek meg, mint amilyenek a költségvetés, az iskoláztatási alap vagy az iskolafenntartó érdekközösség volt. Ámde Szerbia oktatási kiadásaiban 1970-ben a nemzetiségi tannyelven történő oktatáshoz a valóban szükséges póteszközök nem tettek ki többet 0,2-0,3 %-nál! Szerbiában mindig is szerették összekeverni a fejletlen községek megsegítésére szánt összegeket a nemzetiségi tannyelvű oktatáshoz valóban szükséges pótlásokkal. Pl.: a fejletlen és gyenge gazdasági erejű, alacsony kulturális 154
