1996. ÉVI MIKROCENZUS A lakótelepi lakások és lakóik (1998)

AZ ADATOK ÉRTÉKELÉSE - A lakások főbb jellemzői

kások aránya. A családi házas, illetve a falusias jellegű lakóövezet lakásainak több mint fele 80 m

2-nél nagyobb. A rosszabb állagú, külterületi és szociálisan hátrányos helyzetű térségekben található lakások között volt a legjelentősebb a 40 m

2 alatti lakások aránya. A lakások szobaszám szerinti összetétele alátámasztja a fentebb leírtakat, amely szerint például míg a lakótelepi lakások 52 százaléka kétszobás, addig a nem lakótelepi lakások körében ez az arány csak 41 százalékot tesz ki. A lakótelepi lakások már a kezdettől fogva jóval komfortosabbak voltak, mint a nem lakótelepi lakások, azonban az egyedi fűtési módok korszerűsödése révén a komfortos lakások egy része is kezd olyan feltételeket biztosítani, mint a központi fűtésű összkomfortos lakások. Az energiaárak emelkedése miatt a nem szabályozható távfűtött, többnyire lakótelepi lakások „összkomfortossága" így másképpen értékelendő, mint az 1970-es és 1980-as évtizedekben. Ennek ismeretében a lakótelepi lakások 78 százalékának összkomfortossága szemben a nem lakótelepi lakások 40 százalékos arányával nem biztos, hogy egyértelmű előnyt jelent. Ha az összkomfortos és a komfortos lakásokat együtt vizsgáljuk, akkor látható, hogy a lakótelepi lakások komfortossága a hagyományos (városias) beépítésű és a társasházi és villanegyedbeli lakásokétól nem tér el lényegesen. Az eltérés főleg abban van, hogy a lakótelepi lakások kommunális ellátottsága (hálózati vízvezeték, közcsatorna, szemétszállítás) magasabb fokú, mint a többi lakóövezetben található lakásoké. Magyarországon a telefonellátottság a rendszerváltást követő években jelentősen javult. Ez abban is megmutatkozik, hogy 1996-ban a lakótelepi lakások 64 százalékában van telefon. (Ez az arány már valamivel magasabb, mint a korábban jobban ellátott hagyományos (városias) beépítésű lakóövezetben lévő lakásoké.) Nem meglepő, hogy a minden szempontból előnyös helyzetű társasházi és villanegyedben található lakásokban a legmagasabb ez a mutató (75 százalék). Az elmúlt másfél évtizedben a lakások tulajdoni szerkezete jelentősen átalakult. Az 1980as évek elején lassan megindult folyamatoknak a rendszerváltást követő lakásprivatizáció hirtelen lökést adott. 1980-ban a lakótelepi lakások 46 százaléka tulajdonosi és 53 százaléka főbérleti jogcímű volt, 1996-ra ezek az arányok 84, illetve 13 százalékra változtak. Az állami, illetve az önkormányzati lakáspolitika korlátait jelenti, hogy a lakótelepi lakásoknak csak 8 százaléka maradt önkormányzati tulajdonban. Ez a mutató jóval magasabb a hagyományos (városias) beépítésű (19 százalék) és a külterületi, szociálisan hátrányos lakóövezetben (13 százalék). Az adatok településtípusonként is jellegzetes eltéréseket mutatnak. Budapesten a lakótelepi lakások átlagos alapterülete kisebb, mint a megyeszékhelyeken, illetve a kisebb városokban. (Ez a megállapítás a nem lakótelepi lakásokra is igaz.) A korábbi évtizedekben a lakásgondok a fővárosban voltak a legfeszítőbbek, így érthető, hogy a mennyiségi, lakásépítésre való törekvés e területen volt a legintenzívebb, még azon az áron is, hogy tömegesen épültek kisméretű lakások. A fővárosban az összkomfortos lakások aránya 85 százalék, míg a kisebb városokban csak 64 százalék volt. A komfortos lakásokra jellemző egyedi fűtésnek a kisebb városokra jellemző elterjedtsége a jelenlegi energiaárak mellett előnyösebbé teszi ezen lakások lakóinak helyzetét. 20