Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
Régebben huszonegyedik, később, amikor már több gép volt, huszonötödik részért vállalták a cséplést. Az első gépeket még a gazdák húzatták, később már a géptulajdonosok kifejezetten a húzatásra tartottak egy pár ökröt. Ezeket a cséplés ideje alatt a gazdák etették. Először az elevátort, utána a cséplőgépet, majd a kazánt húzatták be az udvarba. A gépészt és az etetőt a tulajdonos fogadta, fűtőt (tüzellőt) a gépész fogadott maga mellé. (Zsemle István a családtagjait foglalkoztatta.) Volt gazda, aki az állandó munkásokat fél-fél zsák gabonával is megjutalmazta. 1—2 olyan évre emlékeznek az adatközlők, amikor napszámosok dolgoztak a gép mellett, egyébként a cséplés is „összesegítésseL“ történt; mindig került elegendő „kölcsönyös“. A cséplőgép farához állították az aratókat, ők zsákoltak, hordták a gabonát a kamrába, így nem károsodhattak a „részülléskor“. A két háború között már mindenütt használtak elevátort, így az adatközlők már csak szüleiktől tudják, hogy valamikor a szalmát „vellával“ vagy „nyárssal“ hordták a kazalba. A kazal alá az előző évről maradt öreg szalmát terítettek, arra masinázták rá az árpát, majd a zabot, a búzát s legfelülre a rozsot. Ahol több volt a szalma, ott külön kazalba került az árpa és a zab, de ott is tettek a tetejére búza- vagy rozsszalmát, hiszen az árpaszalma fontos takarmány volt. Végül a kazlat „lepóznázták'“, a végébe szalmacsomóba állított virágcsokrot tűztek. A pelyvát és a töreket lehetőség szerint a pajtában („polvás“) tárolták. Ha nem fért be, kis kazlat készítettek a szalmakazal tövében, a tetejét szalmával védték a széltől, a beázástól. A segítőket (15—22 ember kellett egy gép mellé) reggelivel (amihez egy fél deci pálinka is járt), ebéddel, uzsonnával kínálták, az állandó munkások tízórait is kaptak. Ebádre „sűttféle“ vagy kifőtt tészta volt, csak a gépésznek, fűtőnek járt ki a rántott hús vagy paprikáscsirke. A gabona tárolása A megtisztított gabonát a jómódú gazdák lepadlózott, részekre osztott „magtárban“ tárolták. Néhány helyen emeletes magtár is volt. A felső szinten tartották a búzát, a földszinten a zabot, árpát, „zabos keverte^“. Másutt a búza, árpa, rozs helye a „komoréban“ volt, a kisebb fajsúlyú zabot és a tyúkoknak szánt „másodbúzát“ a padlásra hordták fel. Itt zsákokban állt, de ha nedves volt a szem, inkább leöntögették. A kamrában álló „hembár“, „liambár“ elülső deszkái kiemelhetőek voltak. Ami nem fért a hombárba, azt zsákokba töltötték és ölbe rakták. A szegényeknél a szoba egyik sarkát kerítették el teli zsákokkal, s közéjük öntögették le a gabonát. A magtárat, a kamrát masinázás előtt évente kimeszelték. Egy-egy családtag élelmezésére évi 250 kg búzát számoltak. Ezt, és a vetőmagnak szánt búzát elkülönítve tárolták, a többletet pedig hamarosan cséplés után eladták, hogy bérelt földjeik árendáját kifizethessék. A nagygazdákhoz már masinázáskor kimentek a felvásárlók, és lekötötték a termést. Őrletni a patonyi és a dunaszerdahelyi gőzmalomba jártak. (Az 1. világháború előtt a doborgazi, a vásárútiak a Cserkóféle vízimalomban őrlettek.) Ősszel és tavasszal volt a „rendes beőrlés“. Az őrletés díját pénzben fizették meg, vagy a malomtulajdonos „kivette a vámot“: 1 q után 6 kg volt a vám, 4 kg-t pedig a „porullásra“ számítottak fel. A gazdák zsákjaikat „nyomóval“ vagy ceruzával jelölték meg. A gőzmalomban háromféle lisztet kaptak. A daralisztet piros, a réteslisztet kék, a ke
