Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
növeljék a kocsi rakterét. Akinek ökörfogata volt, az a kocsi hátuljára még kötelet — „hirintőtf* is kötött, erre is fért néhány kéve. A rossz kocsifeneket hordás előtt megjavíttatták, nehogy elhulljon a szem (ponyvát a kocsi aljába nem terítettek). 6—10 hetes fért így a kocsira. Behordáskor két-három család szokott „összesegíteni“, de szükség esetén ez a kör kibővülhetett.19 Különösen fontos volt a behordás gyors lebonyolítása azok számára, akiknek nem volt asztagponyvájuk, márpedig azt még a 40-es években sem tudott szerezni mindenki. A hordás megkezdése előtt elkészítették az asztagok helyét. Lapáttal lenyesték a földet, leöntötték, sulyokkal ledöngölték. Volt, aki a sulyok végére deszkát is szegezett, így növelve meg annak felületét. Mivel azonban a szérűskertet sosem szántották, sokan nem tartották indokoltnak az ilyen gondos munkát, hanem csak a füvet vágták le és seperték félre. A rakodást a tábla belső végénél kezdték, onnan jöttek a tábla széle felé. (Emlékeznek a 20-as évekből olyan esős esztendőre is, amikor szánkóval kellett a tarlóról a kocsiútra hordani a kévéket.) A kévéket háromágú vasvillával adogatták a kocsira, ahol a rakodó a kalászukkal befelé helyezte el azokat. Először a kocsi alját, majd a vendégoldalakat rakták meg, úgy, hogy középen a kévék mélyebben feküdjenek s ne „follyon szét“1 a rakomány. Minden sornál „vőgyeltek“: a szélső kévéből egy maréknyit kihúztak, arra helyezték a következő kévét. Volt, aki lerudalta a rakományt, de ez a művelet nem volt olyan elterjedt, mint a szénahordásnál. Azt tartották, a kocsit úgy kell megrakni, hogy a kévék erősítés nélkül se hulljanak szét, még ha el is szabadulnak a lovak. Csigát a gabonarakomány rögzítésekor soha nem használtak. A kocsifenékbe hullott magot minden fordulónál cirokseprűvel „vájlókosárbaj“ seperték és a baromfinak adták, vagy fajtánként zsákba gyűjtötték és a cséplőgépen kitisztították. A szomszédok sosem rakodtak egybe; ahol az aratók kepében kapták a járandóságukat, azok is külön asztagot raktak. Közös volt viszont az asztag akkor, ha valaki felesbe adta ki a földjét — a kévéket „sűrőkóróval“ választották el. Az asztag alá gerendákat tettek, arra fektették az alsó kévék fejét, vagy szalmát szórtak alá s a legalsó kévére fektették a következők kalászát. Különösen nagy ügyességet kívánt a felső harmad, a „hajazat“, „ormozat“ rakása. Ha kevesebb, mint a kévék 1/3-a maradt erre, nem lett elég meredek, nem futott le róla a víz. Fiatal gazdák inkább megkértek egy idősebb, tapasztalt embert, hogy legalább a földről irányítsa a munkát. Ha már a hosszú, három ágú „kívehányó vellával“ sem érték fel az asztag tetejét, „állást.“ csináltak: egy létrára vagy két rúdra deszkát, ólajtót helyeztek, kévékkel lefogatták. Nagy asztagnál két állás is volt egymás felett. (60—100 hetes került egy asztagba.) Egy asztagba tették a rozsot és a búzát (alulra a rozsot), külön asztagot készítettek az árpából. Szemnyerés A szakirodalom a nyomtatással való szemnyerés megszűntét a Csallóközben 1900 és 1910 közé teszi.20 Ezt a mi kutatásaink is igazolták, annyi módosítással, hogy a folyamat a paraszti gazdaságokban is megkezdődött már a múlt század végén, s szórványosan még a 20-as évekig találkozhatunk vele; egyes termények — pl. köles, bab — esetében pedig még legalább 10 évvel kitolódik ez az időhatár.
