Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
(kávé, aludttej, gyümölcs, esetleg szalonna volt uzsonnára] folytatták a munkát naplementéig. Este feltétlenül „összekepéztek“, nehogy a kévék beázzanak. Ha ügyes volt a kötöző, közben a délután kötött kévéket már sorba is rakta. Ahol két kaszára arattak, a kaszások kepéztek, a marokszedők hárították fel a tarlót, a kötöző pedig bekötötte a „pókafiakat1“, a kuszakévéket. Három személy kooperációja esetén a kévekötő és a kaszás kepézett, a marokszedő a nagygereblyével hárított, majd együtt szedték fel a „pókafiakat“. A szálasgabona tarlón összerakott alapegységének megnevezésére a „kep^“, a „köröszt és a „hetes“ egyaránt használatos. A „köröszt“ és a „hetes“ kifejezés helyettesítheti egymást, s ezek kizárólag főnévi alakban fordulnak elő, tehát magát a gabonacsomót jelölik; a „kepei“ kifejezés leggyakrabban igei képzővel ellátva az összerakás műveletének megnevezésekor szerepel: „összekepéznek“. Hogy e kifejezések a régmúltban esetleg különböző számú kévéből rakott gabonacsomót jelöltek volna, az adatközlők már nem emlékeznek. A hetes, köröszt 17—18 kévéből állt, egyetlen adatközlő említett 13 kévéből, tavaszi gabonából rakott hetest. Aljára az elhullott szálakból kötött „pókafiat“ tették, amelyben a legkevesebb szem volt, s ennek fejét is visszahajtották, hogy nedvesség ne érje, majd erre fektették a következő sort. A hetes tetejére került a kalászával észak felé fordított, lekötött „papkéve“. Ezzel „szegték bc<‘ a hetest, erről futott le a víz a legfelső sor „vállkívéire“. Nagy esők után szétszedték a hetest, s hármat-négyet egymásnak támasztva „szítállogatták“ a kévéket. A kepézés befejezése után hazamentek vacsorázni. Ám ha ugyanabban a táblában folytatták másnap a munkát, inkább kinn aludtak a határban, csak a marokszedőt küldték haza, hogy kihozhassa a másnapi reggelit. Az aratás ünnepléssel egybekötött befejezése csak az uradalmakban volt szokás. Nagy ritkaság volt, ha valamelyik nagygazda szólt az aratóinak, hogy készítsenek „koszorút“. Ha „beköszöntőitek“, 1 liter bort, egy kicsivel jobb vacsorát, esetleg 50 koronát kaptak a gazdától. Még leginkább Vásárúton élt ez a szokás, valószínűleg azért, mert ott viszonylag sok idegen falubeli — peredi, gútai, farkasdi — aratómunkás dolgozott. (Az északi megyékből érkezett, hat hónapra szegődött summások mellett ezekből a falvakból, továbbá Naszvadról és Mácsédról toborzódtak a damazérkarcsai uradalom aratói is], A részesaratók átlagosan 18 q gabonát kerestek meg egy nyáron, ezenkívül nekik szokták kiadni harmados művelésre a kukoricaföldeket, helyenként pedig negyedik részért burgonyát is szedtek. Behordás Századunkban a szemnyerés színtere a beltelken, a gazdasági épületek mögött elterülő „szérűskert“, tehát ide hordták be a határból a gabonát. A behordásra szolgáló eszköz a körösztfákon“, „körösztbőrfákop“ nyugvó „vendígódallal“, „ódalfákkal“ felszerelt kocsi. A vendégoldalakat akácfa ék vagy sáskötő rögzítette. A cseh-morva telepesek használtak „rebréknek“, „határnak“, „morva kocsinak“ nevezett magas oldalú, hoszszú kocsit, amihez nem kellett vendégoldal. Az ő példájuk nyomán néhány helybéli gazda is csináltatott ilyet, de gabona behordására csak nagyon erős fogattal bírók használhatták, egyébként inkább a szénahordásnál jutott szerephez. A kocsi ^araglájátl leengedték, hogy ezzel is
