Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Ág Tibor: Népzenegyűjtés a Csallóközben. A csallóközi népzenegyűjtés múltja
mozgalom, amely szerves része, előkészítője volt a szabadságharcot megelőző szellemi függetlenségi harcnak. Erdélyi János „Népdalok és mondák“ című első nagyszabású népköltési gyűjteménye1 éppen a szabadságharc idejében jelent meg, s gyűjtői között ott találjuk Petőfi Sándor és Vajda János nevét. Ezt követte Kriza János székely népköltési gyűjteménye, a „Vadrózsák“. Sajnos mindkét kiadvány dallamától megfosztott népdalokat és balladákat közöl. Kiss Áron 1891-ben megjelent Magyar Gyermekjáték Gyűjteménye már kotláš kiadvány. Ö már egyenesen a tanítósághoz fordult felhívásával. Az 1883-i országos tanítógyűlésen az ő indítványára a közgyűlés határozatba foglalta a gyermekjátékok gyűjtését. A megjelent kötet egy hatalmas kollektív munka eredménye. Kiss Áron 214 munkatársat sorol fel 48 vármegyéből. Ha végigolvassuk a könyvben felsorolt munkatársak névsorát, sajnos Pozsony és Komárom vármegye munkatársai között hiába, keresünk csallóközi tanítót, de a mai Csehszlovákia magyarlakta területéről is keveset találunk. (Pozsony vármegyéből Csesztéről, Modorról és Hochstettnóról küldtek be anyagot. Komárom vármegye csallóközi részéről semmit.)1' Minket tulajdonképpen Szlovákia magyarlakta vidékének, s azon belül a Csallóköz hagyománya érdekel, de ha valós képet akarunk alkotni róla, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a magyar nyelvterületen elindult gyűjtőmunka áttekintését. Kiss Áron gyermekjátékgyűjteményén kívül a mai értelemben vett népdal gyűjtésére és kiadására nem került sor. Színi és Bartalus gyűjteménye sajnos nagy tömegű műdal közé keveri a kevés népdalt — írja Vargyas Lajos.10 A századforduló éveiben jelent meg: „Magyarország Vármegyéi és városi“ sorozat. Ezekben a kötetekben már néprajzi vonatkozású írásokat is találunk. Sajnos Csallóköz népi hagyományáról keveset, népzenéjéről pedig csaknem semmit. Pozsony vármegye kötetében, „Népszokások a magyaroknál“ című fejezetben a következőket olvashatjuk: „A pozsonymegyei magyarok élete egyszerű. Az ünnepi szokások lassanként kiveszőben vannak és ma már csak azok általánosak, a melyek az egész országban mindenütt szokásosak“. A lakodalom leírásánál Nagymácsédot, Vajkát és Szemetet említi. A „Népdalok“ című fejezetben pedig a következők állnak: „A népregék után áttérhetnénk a vármegyében dívó helyi vonatkozású népdalokra, de ilyeneket alig ismerünk. A közkeletű népdalok, melyek a magyarok között el vannak terjedve, mindenütt ismeretesek“. Mindezek szerint a néphagyományról szóló fejezet írója nem volt gyűjtő, az információit valószínűleg a csallóközi falvak értelmiségétől vagy a földbirtokos ismerőseitől szerezte be. Annak ellenére, hogy nincs sok adatunk arról, hogy a Csallóköz tanítósága vagy más értelmisége foglalkozott volna az egyszerű falusi ember dalaival és énekeivel, m.ég;s van egy kivétel. Pozsonycsákányban 1902-ben Fülöpp Gyula, valószínűleg kántortanító karácsonyi énekeket jegyzett fel, mégpedig dallammal együtt.11 A teljesértékü népzenei anyag céltudatos felkutatása és rögzítése csak e század elején valósult meg. Bartók Béla és Kodály Zoltán helyezték tudományos alapokra ezt a rendkívül fontos munkát. Edison korszakalkotó találmányát, a hang rögzítésére szolgáló fonográfot, népdalgyűjtésre először Vikár Béla — a kiváló magyar ethnográfus, a finnek hősi eposzának a „Kalevalá“-nak fordítója — használta (1896). A dallamok lejegyzését azonban a két fiatal zeneszerző, Bartók
