Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Marczell Béla: Csallóközi hiedelmalakok
borgaz község határában lévő Görgeteg-erdő mondája.4 A halászok ezt az erdőt holdújság idején messze elkerülték, mert féltek az itt elsüllyedt gonosz, káromkodó bürkösöktől. Ezek hajósok voltak, akik nagy vihar idején süllyedtek el a Dunába, s éjfél körül még most is lehet hallani kiáltozásukat, ostoraik pattogását. A halász éjfélkor különben sem ment a vízre, mert félt az „Éjféli halászitól, aki ellenőrizve a vizet, az ott talált halászt is „elveszejtette“. A Csallóközben szívesen tanyázott a Duna óriása, a viza. Örhalnak nevezték, mert állandóan őrizni kellett a vizet, várva, hogy föltűnjék. Néha ezer fontot is nyomott (egy font a mázsa század része], a hossza néha nyolc métert is elérhetett. A vizával kapcsolatban élt a csallóközi halászok körében a haltündér vagy halleány alakja. Ennek felső teste nő, alsó teste pedig halfarok formában végződő valami volt. Játékos kedvű lévén gyakran kiemelkedett a vízből, főként, ha fényes dolgot látott. Az aranyat a tündérek hozták a Csallóközbe. A rege szerint, amelyet Ipolyi is említ a Mythológiában, s Csapiár Benedek, dunaszerdahelyi születésű piarista tanár tett közzé Karcsay néven az Új Magyar Múzeum (1852) című tudományos folyóiratban, akkor még e táj olyan gyönyörű volt, hogy Aranykertnek nevezték. Itt járt Tündér Ilona is hattyú képében úszkálva a Dunán. Ilka szigetéről (ma Jóka község van a helyén, és kiszorult a Csallóközből] járt át társnőivel a Dunán a Macskaréven keresztül. Itt, a Mogyorósy uraság rétjén egy öreg fűzfa alatt állt a gazdagon terített aszal, ahol vidáman lakmároztak. Hosszú, színarany hajuk volt, s a sarujukból és a hajukból is aranypor hullott. A nappal erre tévedt csallóközi, ha megtalálta az asztalt, annyit fogyaszthatott a finom ételekből és italokból, amennyit csak bírt. A tarisznyáját pedig megtömhette a földön található aranyporral. Nem is volt sem szegény, sem koldus, s a sziget igazi aranykert volt. Egyszer azonban valaki idegen — nem csallóközi — tévedt erre, s megtalálta az asztalt is. Evett, ivott, aranyat is szedett, de gonosz ember lehetett, mert az asztalt háládlatlanul lepiszkította. Másnap éjjel a tündérek — látva a dolgot — nagyon megharagudtak, s örökre eltűntek a szigetről. A macskarévi révészt aranypatkóval jutalmazták meg, ők pedig fölszálltak a csillagokba. Az Aranykert pedig a Csallóközzé változott. A tündérek mellett jelentős hiedelemalak a garabonciás, a garabonccs is. A hagyomány szerint5 (karcsai és udvarnoki lejegyzés] a garabonciás diáknak 13 iskolát kellett elvégeznie a hazájától távol egy barlangban, ahol tizenegy társával együtt tanult. A próbák kiállása után garabonciássá vált, s mehetett a világba a mesterségét űzni. Sovány képpel, rongyos köpenyben járkált kéregetni házról házra. Leginkább tejet, vizet és kenyeret kért. Nem volt szabad őt kiszabni, hanem mindenből az egészet kellett neki nyújtani. Ö azután abból vett magának, amennyit akart. Ahol adtak neki, áldást mondott a házra és a lakókra, ahol pedig elkergették, elutasították, megátkozta őket. Volt egy titkos helyen őrzött könyve, amelyből minden jót és bajt „kiimádkozott“. Ebből a könyvből csak ő tudott olvasni, egyszerű halandó nem. A csallóközi néphit Bősön tudta azt a fát, amelynél a garaboncos a könyvét rejtegette.6 A garabonciás rokona a táltos, aki csak annyiban külöbözött tőle, hogy kész táltosként született, míg a garabonciás tanulta a mesterséget. A táltos mindig foggal született, de ezt titokban tartották, nehogy meghaljon. Változtatta az alakját, hol pásztor, hol béres alakjában jelent meg. Minden hetedik évben egy másik országba ment, ahol megvívott
