Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (9. évfolyam, 1985)

Marczell Béla: Tavaszi, nyári, őszi ünnepek és szokások a néphagyományban

és porrá leszel! A hamvazószerda nevét az őskeresztény korból fennmaradt szokástól kapta. Ebben az időben a hívők vezeklésként hamut szórtak a fejükre, s ebből alakult ki a 12. századtól már általánossá vált hamvazkodás. Ez a szokás az egyházban még ma is élő hagyomány, s a Csallóközben is mindenütt ismerik. Régen a hamvazkodás után a felbári legények a kocsmában még egyszer eltemették „csöndes iddogálás“ mellett a farsangot. Medvén az idősebb asszonyok kormot tettek a markukba, átmentek a szomszédokhoz, s kormos kezükkel megsímogatták az asszonyok arcát. Patason pedig zsíros korommal kenték be azokat, akikkel az utcán találkoztak. A kormozással is a negyvennapos böjt szigorúságát, komorságát akarták érzékeltetni.

Nagyböjtben a nagyszombati föltámadási szertartásig szigorúan megtartották a böjti előírásokat. Húst és zsíros ételt csak vasárnap készítettek, egyébként csak olajos vagy olajon főzött, sütött ételeket fogyasztottak. A Csallóközben igen elterjedt és kedvelt böjti eledel volt a kötés- A kötéshez a megtisztított s kevés rozzsal kevert búzát tenyérnyi vastagon egy deszkán szétteregették, meleg helyre tették, s letakarták vizes ruhával. Mindennap meglocsolták, így már rendszerint a harmadik napon csírázni kezdett. Igen vigyáztak arra, hogy a nap melege ne érje, mert akkor gyorsabban megsárgult. Amikor már teljesen sárga lett, ledarálták, majd jó hideg vízben kimosták, „kicsavarták mint a ruhát”, a levét pedig többször is átszűrték. Kevergetni kellett, hogy a keményítő ne üllepedjék le. Kevés liszttel bekeverték, hogy sűrűbb legyen. Ezután lábosba öntötték, a közepébe nádat szúrtak - ezen szálltak el a sütés közben keletkezett gázak — s szép pirosra sütötték. Kötés-sütéskor keresztül kellet dobni a kéményen kevés lóganét, akkor a kötés jó magasra följött, kifutott a sütőből (Kisudvarnok). A kötés egy házból sem hiányozhatott, sőt még a rokonság és a szomszédok is küldtek egymásnak kóstolót.

A hamvazószerdát követő csütörtökön, népi nevén zabálócsütörtökön egy napra még szünetelt a szigorú böjt, ekkor fogyasztották el a farsangi maradékot. Ebben az időszakban jellegzetes népszokás sem alakult ki. Rendszerint az időjárás is elég mostoha szokott lenni, a tél ekkor élte utolsó napjait. A szeles, hűvös időre a csallóköziek így mondták: „fújnak a böjti szelek”.

A tavasz a természet újjászületésének, az élet megújulásának az időszaka. Vallási vonatkozásban pedig a húsvéti ünnepkört szimbolizáló feltámadás. Az újra kizöldülö mezők, a vetések, a virágba boruló fák, erdők a február végén, március elején megjelenő, tavaszt hirdető, köszöntő madarak mind valami sejtelmes, titokzatos ébredésről beszélnek. Az ébredő természet gazdagságot ígér, s ezt az ígéretet akarta népünk itt, a Csallóközben is különböző varázslatos vagy csak egyszerűen szokásnak nevezett szertartásszerű cselekedetekkel a maga hasznára fordítani. Ezt szolgálták a munkás, dolgos hétköznapok éppúgy, mint a pihenést jelentő ünnepek. Ebbe a mágikus körbe illeszkedett bele a maga gazdag hagyományvilágával a húsvét, illetve az ünnepet megelőző és követő időszak. A kora tavasztól késő őszig tartó nehéz paraszti munka után a tél a jól megérdemelt pihenés ideje volt, és egyben előkészület az újjáéledő tavasz minden munkájához.

Elsőként a hóvirág, majd az ibolya, ezt követően pedig az énekes madarak jelzik az idő megújulását. Az első tavaszt jelző énekes madarunk, a pacsirta — csallóközi nevén a „sűsítek” — mindjárt hiedelmet is hozott, mert azt tartották felőle, ha Zsuzsanna napján (február 19.]