Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (1. évfolyam, 1977)
1977/3 - Marczell Béla: A csallóközi fafaragó halász
A CSALLÓKÖZI FAFARAGÓ HALÁSZ A magyarság egyik legősibb foglalkozása már a honfoglalás előtti őshazánkban is a halászat volt, amely megelőzött minden más tevékenységet. Akkor ez volt a legkönnyebb megélhetési mód, ezért az uráli ugor hazában, a hideg erdő övében főként csak ezzel foglalkoztak, de vándorlásaik során is megőrizték valamit a halászat ősi hagyomány iból és készségeiből, mert ezek a hagyományok nemzedékek hosszú során át törvényszerűeh tovább éltek valamilyen formában. Később, a török-tatár népekkel való érintkezés idején már sokat változtak, de a vízben, halban és vadban gazdag Kárpát- medence elfoglalása után ismét a régi formájában éledt újjá a magyarság halászó készsége. A magyar vizek dúsak voltak hal fél ékben, ezt egy középkori mondás is bizonyítja, amely szerint folyamainkban csak az egyik fele víz, a rjásik - hal. Szinte természetes, hogy az őshazákhoz leginkább hasonló Csallóköz is gazdag volt e halászati tradíciókban. A méltóságosan hömpölygő Duna, a szigetet elborító vizek sokasága, a Duna-ágak szinte öntötték az ízletes halakat, s a természet adta gazdag lehetőségek a Csallóköz népét is kitűnő halászokká avatták. Az aranymosás mellett hosszú ideig ez volt a fő foglalkozási ág, s még ma is találhatunk néhány Duna melléki faluban ilyen emlékeket. A hajdani híres halászok két központja a Csallóköz Komárom városa és Somorja voltak. Számtalan oklevél, írás bizonyítja azokat a privilégiumokat, amelyekkel a csallóközi halászok rendelkeztek,. Népes halászdinasztiák alakultak ki, s nemzedékről nemzedékre örökítették ezt a mesterséget. A Csallóközben azt tartották, hogy "a halászéi élet a gyöngy-élet”. Nem kellett ahhoz tudomány, csak jó víz és sok dohányo Ha ez mebvolt, mindene volt a halásznak, aki többnyire csendes, elhagyott helyeken, ligetekben, fűzesekben ütötte fel a tanyáját, s ott egyedüli mulatsága az volt, hogy gyönyörködött a csallóközi táj szépségeiben. E magány, csend és fenséges nyugalom formálta a magyar halász jellemét is. Nagyszerű megfigyelővé fejlődött, s mert sokat volt egyedül, ritkán hallott emberszót, keveset beszélt, inkább csak az eszét használta. A független szabad élet őszintévé tette. Mindig szabad emebr volt, nem volt soha szolgája, de ő sem szolgált senkit. Hermán Ottó szerint "igazi magyar halász az. aki ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállásban, tehát ősi bokorban*, kötésben+,vagy felekezetben* űzi mesterségét, s megbizonyíthatólag soha céhes és jobbágy nem volt". ilyen halászemberek éltek a Csallóközben is. A dunavajkai és doborgazi Khín család évszázadok óta űzte a halászmesterséget, s őrizte a halászhagyományokat. Ok voltak a Csallóközben az ősi forma utolsó mohikánjai. De még a század elején is cshknem minden Duna melléki faluban éltek ilyen halászok, ma már azonban kipusztult, eltűnt ez a jellegzetes dunai alak. A Khín család egyik tagja, a jokai születésű Tápéi Miklós is ilyen utolsó képviselője volt a csallóközi halászatnak. Igen érdekes egyéniség, olyan ezermesterféle, aki kertészkedéssel, halászattal, vadászattal foglalkozott, de molnárkodott is. Mintha az flsmagyarok vándorlási ösztönét örökölte volna, nem tudott sokáig egy helyen megmaradni. Becsavarogta az akko-
