Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (1. évfolyam, 1977)
1977/4 - Skriba Pál: Giccs vagy műalkotás
vlS^mliilkotás Az előző számunkban közölt Az álművészet, a giccs című írás tanulságát röviden így foglalhatnánk össze: azokat a műveket nevezhetjük giccsnek, amelyeknél hiányoznak a belső indítékok, amelyek nem az alkotó lelki szükségleteiként jöttek létre. A giccsböl hiányzik a személyes élmény, a művész szubjektív vallomása. Nincs mély emberi mondanivalója. Legszembetűnőbb válfaja az úgynevezett vásári giccs, amely nem is egyedi darab, hanem rendszerint sorozatgyártásban készül. Egyfajta '•'unkából többet készít egyszerre a "mester". Például, ha tájképről van szó, előbb valamennyin kifesti az eget, ezután a földet, majd kettő-nárom féle, előre kikevert zölddel belepötyogteti a lombokat, s végül a patak partjára az őzikét, vagy más édeskés motívumot. A giccsnek nincs egységes mondanivalója, hiányzik belőle a művész lényeget kiemelő és lényegtelent alárendelő munkája. A giccs tehát mélyebb tartalom nélküli üres hatásvadászat. Ahhoz azonban, hogy a giccses alkotást meg tudjuk különböztetni az igazi műalkotástol, szükséges, hogy bizonyos mértékig ha nem is a művészet szakértőivé, de legalább műéi evezőkké váljunk. Ebben viszont a művészeti nevelésnek van nagy szerepe. A művészeti nevelés alapjait a család veti meg, majd folytatja az óvoda, az iskola és végül az egész társadalom. Hogyha a közönség műélvezöi élményeit fokozni akarjuk, nem elégedhetünk meg csupán művészettörténeti ismeretek közlésével, hanem a rajzolás, festés, mintázás alapelveit is ismertetnünk kell. Iskoláinkban a szabadkézi rajzzal összekapcsoló vizuális /auditív/ esztétikai nevelés lehet csak célravezető. Éppen ezért igen jelentős a képzőművészeti és egyébb öntevékeny művészeti körök munkája is. Csak az aktív munka gyakorlásával lehet intenzív utánélésre képes, valóban fogékony műértőket, műélvezőket nevelni. Szocialista társadalmiunknak az a célja, hogy minél többen felemelkedjenek a szellemi kultúra legmagasabb fokára. Az azonban nem igaz, hogy a közönség ezt önmagától, megfelelő esztétikai nevelés neélkűl elérheti. Hogy ki mit‘lát, mennyit ért meg a műalkotásokból, az látáskultúrájának műveltségétől függ. Mondani sem kell, hogy nem csak az iskolás korban kell fcjleszhsni az egyén esztétikai műveltségét, hanem a felnőttek körében is tovább kell folytatni a oiűvészeti, a jóizlésre való nevelést. Erre elsősorban népművelésünk hivatott, amely sokféleképpen igyekszik hivatását betölteni. Ennek egyik igen hasznos formája a képzőművészeti kiállítások rendezése. Ilyenirányú munka már évek óta folyik múzeumunkban is. Korunkban a vizuális ráhatások egyre gyarapodnak. Egyre több régi hatásnak vagyunk kitéve, szükséges tehát, hogy vizuális felfogóképességűnk magasabb fokú művelését is állandóan fokozzuk. Ezt nemcsak a képző - művészeti kultúra, hanem az ipar, a termelés is igényli. Az emberek millióinak érzelmi feszültségeit a műalkotások: zene, irodalom, film, képzőművészet oldják fel, vezetik le. Ezek elősegítik a szellemi tisztázódást, s ezen keresztül a magasabb emberi szintézis kiu okítását. A mű-
