Műtárgyvédelem, 2011 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Járó Márta - Tóth Attila: A "nyugati- és keleti-típusú" arany- és ezüstfonalak : a két fonaltípus "találkozása" egy soproni sírlelet textíliáin
Műtárgyvédelem 36 írásunkban először ismertetjük, hogy milyen lényeges készítéstechnikai különbségek alapján oszthatjuk két csoportba a 16-17. század fordulója körüli időszakban használt arany- és ezüstfonalakat. Elméletünk alátámasztására - a korábbiaknál szélesebb körből vett információk alapján - megvizsgáljuk a 16., illetve 17. századi európai valamint oszmán-török szövőműhelyek fémfonal-készletét, és megkíséreljük behatárolni, mely fonalak voltak/lehettek jellemzően helyi termékek az adott időszakban. Ezt követően összefoglaljuk a soproni leletegyüttes mintáin végzett morfológiai- és anyagelemzések eredményeit, majd kísérletet teszünk e fonalak beillesztésére a korszak fémfonalai közé. A „nyugati-, illetve „keleti-típusú” arany- és ezüstfonalak Európában a 16-17. században aranyfonalon (vagy finom aranyfonalon) az aranyozott ezüstből, ezüstfonalon pedig az ezüstből vagy ezüstötvözetből készült fémfonalat értették az egykorú leírások szerzői. Ezen belül, ha pontosabban meg akarták e fonalakat alaktani (morfológiai) szempontból különböztetni egymástól, az arany- illetve ezüstdrót, arany-, illetve ezüstszalag kifejezéseket alkalmazták. A „vezetőfonalra”, az ún. bélfonalra7 font fémszalagok esetében pedig magát a gyűjtőfogaimat, azaz az arany- vagy ezüstfonal megjelölést használták.8 Miután a katalógusokban, szakpublikációkban is legtöbbször az említett elnevezésekkel találkozunk, a továbbiakban mi is ezeket alkalmazzuk. Az arany- és ezüstfonalak készítéstechnikája szempontjából - úgy tűnik - a 16—17. század fordulóját megelőző, illetve követő évtizedek átmeneti korszaknak tekinthetők kontinensünkön. Az eddigi vizsgálati eredmények alapján ugyanis körülbelül ez az az időszak, amikor Ázsiából, elsősorban az Oszmán-Török Birodalom „közvetítésével”, illetve magukból a török műhelyekből olyan arany- és ezüstfonalak (valamint ezekkel díszített késztermékek) kerültek nagyobb tételben a kontinensre, amelyek „kinézetre” a megtévesztésig hasonlítottak a nagy, elsősorban itáliai és spanyol manufaktúrák termékeihez, de egészen más módon készültek. Az eddigi kutatások alapján a legszembetűnőbb készítéstechnikai különbség azoknál a fonalaknál mutatkozik, amelyeket aranyozott ezüstszalag selyemszálra fonásával állítottak elő. Az európai mesterek ugyanis az adott időszakban — ahogy ezt az előző évszázadokban „megszokták”, csak az egyik oldalán arannyal borított ezüstszalagot használtak erre a célra.9 A továbbiakban ezt a fémfonalat nevezzük „nyugati-típusú aranyfonaln ak” vagy egy oldalon aranyozott ezüstfonalnak. Az oszmán-török műhelyekben viszont mindkét oldalán (valójában körben) 7 Bélfonal: általában textilszál: selyem, len, pamut stb., amire a szalagot, esetenként a drótot fonták/ fonják. 8 Pl. Biringuccio 1559,293.; Binet 1622,212-213. stb. 9 A módszert már Theophilus presbiter leírja a 12. században (Theophilus Presbyter 1986,3. könyv, LXXVL fejezet), 103. 30
