Műtárgyvédelem, 2008 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Mijátovits Krisztina: Eszter-tekercs restaurálása: egy valódi pergamenpapír kiegészítési lehetőségei
tak, karcosak. Leginkább sérült a felső rész mozgó darabja, ezt - ismeretlen okból - korábban körbe lereszelték. A tekercs papírját a használat során többször is javították. A javítások egy része igen gondosan, áttetsző papírok felhasználásával készült, más része kifejezetten szakszerűtlenül, enyves papírcsíkokkal történt (5. kép). A papír igen sérült első szelvényén nagyobb felületű alátámasztás is látszik, melyet többször keresztben is átragasztottak. Ez az enyves papírokkal történt megerősítés valóban nem túl esztétikus és a papírt is gyűrötten, rossz helyzetben rögzítette, azonban meg kell mondani, ennek köszönhető, hogy a tekercs eleje egyáltalán megmaradhatott. Az enyves csíkokról általában elmondható, hogy jobban meghúzták és deformálták a papírt, mely a javítások mentén, több helyen be is repedt. Feltételezhető volt, hogy a javítószalagokból származó enyv okozhatta az elszíneződést az így javított felületen. A keskeny, áttetsző papírral megoldott javítások azon túl, hogy eszté- tikusabbak, kevésbé is károsították a pergamenpapírt. Elsősorban a felhasznált, valószínűleg sok vizet tartalmazó ragasztó okozott kisebb-nagyobb hullámosodá- sokat. Ezek a javítások azonban lényegesen gyengébbek voltak, így a kiszáradás következtében sok helyütt elemelkedtek a felületről. Az anyagvizsgálatok célja és eredménye A rostvizsgálatok elsődleges célja volt meghatározni, hogy a tekercs papírja az áttetsző papíroknak melyik csoportjába tartozik, milyen rostösszetétellel, való- színüsíthetőn milyen gyártási technikával készült. A különböző gyártástechnológia szerint készült áttetsző papírok sok tekintetben nagyon hasonlók egymáshoz. Megjelenésük, felhasználási területük, egyes öregedési jellemzőik alapján sokszor nehéz különbséget tenni a különböző típusok között, de a restaurálás előtt erre feltétlenül szükség van, mivel az eltérő gyártási mód és alapanyag miatt egyes kezelésekre teljesen eltérő módon reagálhatnak. A 19. század második felére kialakult a három gyártástechnológiai alaptípus, mely ezután végig jellemző maradt. A legrégebben alkalmazott módszer az alappapír átitatása olyan anyagokkal, melyeknek törésmutatója hasonló a cellulózéhoz. Ilyenek például a lenolaj, viasz, cerezin, paraffin, keményítő, szintetikus gyanták, ásványi viaszok, akrilfilm, és a többi.5 Az alappapír általában erősen őrölt, az átitató anyag felkerülhet hidegen, olvadékból vagy oldószerrel is. Felhasználásuk változatos, pauzálásra, eredeti műszaki rajzok készítésére (oleáta papírok), vízálló csomagoló anyagként (olajpapírok, viaszpapírok) fordulnak elő leggyakrabban. Restaurálásukat hőérzékenységük, az átitató anyag megváltozott polaritása, valamint az nehezíti, hogy az íróanyagok nem a papír rostjaira, hanem az impregnáló anyagra kötöttek. A transzparencia növelésére alkalmazott másik módszer, amikor a papír fibrillák közti szabad teret a rostok foszlató őrlésével minimálisra csökkentik. A különböző alapanyag-összetételű papírok közös jellemzője, hogy őrlési fokuk rendkívül magas (85-95 SR°), sokszor nagyon erősen enyvezettek és impregnáló anyagot nem tartalmaznak. Ilyenek az elsősorban eredeti rajzok készítésére használt skiccpauszok, a másolásra is használt pauszpapírok, a csomagolóanyagként is használt pergamin és pergamenpótló papírok. Restaurálásukat a szinte rost nélküli szakadási felület és a nedvességre való fokozott érzékenység nehezíti. A harmadik eljárás lényege, hogy lapképzés után a nyers papírt külön72
