Műtárgyvédelem, 2008 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Fabók Balázs: Egy 19. századi magyar zongora restaurálása
alkalmazott eljárásokhoz, technológiákhoz, és erős gyanakvással fogadnak minden kívülállót, aki az övéktől eltérő szándékkal közelít egy hangszerhez. Sajnálatos, hogy napjainkban a hangszerészképzés és a szakma elsősorban a modern zongorák készítésére-javítására koncentrál, emellett megemlítve a régebbi típusok javításának módját, de technikatörténeti információkat már alig tár fel és közvetít. Ennek a látszólagos érdektelenségnek egyik oka, hogy a zongora - szemben például a hegedűvel - megjelenése óta7 folyamatos változáson ment keresztül, melynek során számos technikai újítás zajlott le. Többek között ezért él a köztudatban, hogy a történeti zongoraszerkezetek nem alkalmasak magas színvonalú zenei előadásra, és ha lehet, modernizálni kell őket, de leginkább pótolni azokat egy újabb modellel. A jelen tanulmányban ismertetett munkának nem elhanyagolható jelentősége, hogy sikerült nyitni egy olyan szakterület felé, melynek művelői gyakran kezelik tárgyi kultúránk jelentős darabjait. A restaurálás tárgyát képező hangszer napjainkban különösen veszélyeztetett típusa a zongoráknak: bécsi mechanikájú, öntvény nélküli, fatőkés darab. Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a lassúbb repetálást (ismétlést) végző mechanika korszerűtlen, nem felel meg a modern előadói igényeknek; az öntvénymerevítés nélküli test nem képes hordozni azt a húrfeszültséget, amely a mai hangmagasság valamint hangterjedelem eléréséhez szükséges; a fatőke pedig nem tartja biztonságosan a hangolószöget, és e nélkül nem hangolástartó a zongora. Ennek a véleménynek (ténynek) köszönhetőn sok szép és értékes 19. századi zongora - melynek, mint hangszernek forgalmi értéke nincs - lesz az enyészeté. Megóvásukat tovább nehezíti, hogy a funkciójukat vesztett instrumentumoknak nincs „másodlagos felhasználási lehetőségük”, méretük miatt a tulajdonosok nem tudják tárolni azokat és így tűnik el az a zongoratípus, melyen a 19. század nagy (német, osztrák, magyar) zeneszerzői máig híres darabjaikat komponálták, és adták elő. Ez utóbbi tény fontos szempont a napjainkban egyre népszerűbb historikus előadásmód művelői számára, akik éppen arról beszélnek, hogy kevés a hiteles hangszer, akár eredeti, akár kópia. E terület számára értékes információkat közvetíthet a jelen restaurálás során helyreállított zongora, a végső hangzás minőségétől függetlenül is. Csökkenő számú zenetörténeti értékeink megmentésében rendkívüli szerepe van a Zenetörténeti Múzeumnak; folyamatosan gyarapodó gyűjteményében menedékre lelnek a zongora-evolúció kevésbé fejlett, de történeti szempontból érdekes példányai is. Zongorakészítés rövid története a 19. századi Magyarországon A török uralom alól felszabadult Pest rohamos fejlődésnek indult, a 18. században lakossága megtöbbszöröződött, gyarapodott a polgári élet akkori igényeit kielégítő iparosok, kézművesek száma is, kiszélesedett a céhrendszer. Ebben az időben a zenei kultúra fejlődésével és a zenészek számának növekedésével megjelentek a hangszerkészítők is, ők kezdetben külföldről bevándorolt mesterek voltak, később azok hazai tanítványai, akik sok esetben külföldi vándorlásuk során gyarapították tudásukat. A kevés számú zongora- és orgonakészítő vagy a „rokonszakmát” űző asztalos céhekbe tartozott, vagy mint „szabad mívességet” gyakorolta tevékenységét: a ritka mesterséget űző iparos számára a helyi hatóság (helytartótanács, városi tanács, király, földesúr stb.) külön elbírálás alapján engedélyezhette tevékenységének szabad, azaz céhen kívüli gyakorlását, és vele az adott városban polgárjogot is kaphatott. 140
