Műtárgyvédelem, 2006 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tóth Ilona Csilla: Egy 16. század végi női ruhaderék restaurálása a debreceni Dobozi temető leletanyagából
las tüllhálóval oldottuk meg. A mosóoldatba merített darabokat az e célra készített káddal együtt helyeztük mikroszkóp alá. A nedvesítés mellett finom mechanikus mozgatást is alkalmazni kellett (tompa hegyű szemészlándzsával és szőrecsettel), mert a bársony flórjai és a paszomány szálai közé rengeteg por, agyagos szennyeződés és korróziós termék rakódott le, amit csak így lehetett eltávolítani. A szálak közül kiszabadított, nagy mennyiségű szennyeződés látványosan távozott, így gyakran kellett cserélni a mosóoldatot. Ezután a három öblítés már elégnek bizonyult. A mosás ugyanolyan pozitív változásokat hozott az egész felületen, mint a próbadaraboknál. A textília szinte „fellélegzett”, sokat visszanyert hajlékonyságából. Az alapszövet szürkésbarna színe szinte az egész felületen vöröses árnyalatot kapott. A paszomány fémfonalain több ponton került elő a korrózió alól a még ép fém. A nedves tisztítás ezek után mindenképp eredményesnek volt mondható. Az utolsó öblítővízből minden töredék - tüllháló segítségével - vastag papírvatta rétegre került, ahol a nedvesség nagy részét le lehetett itatni. Ezután minden darab a fólián lévő rajz szerint került vissza a helyére. Az öblítővíz leitatása után még maradt annyi nedvesség a textiltöredékekben, hogy a rajzot és a szálirányokat figyelembe véve formára lehessen igazítani őket. Ez a művelet ebben a fázisban nagyon fontos, szárazon már nem végezhető el. A töredékek vékony rovartűkkel rögzítve száradtak meg. Több lehetőség kínálkozott arra, hogy a varrókonzerválás után milyen végleges formába kerüljön a tárgy tárolásra, illetve bemutatásra. Figyelembe véve, hogy a ruhaderék erősen töredékes, és még nedves tisztítás után is igen törékeny volt, a síkban történő alátámasztásra, és vékony, észrevétlen lefedésre esett a választás. Az alátámasztáshoz pamutdüftin tűnt a legalkalmasabbnak. Sűrű szövése, jó tartása által biztos támaszt tud adni, míg bolyhossága idézi a kopott bársony felületét, de nem keverhető azzal össze. A lefedésre selyem kreplin a legmegfelelőbb. Nagyon vékony, ritka szövésű, az eredeti felület textúrája rajta keresztül is jól látható. A varráshoz kevés ágból lazán sodrott selyemfonalat választottunk. A pamut és a selyem - természetes anyagok lévén - jól színezhetők, és egyik sem tartalmaz olyan anyagot, ami az eredeti textilre nézve a későbbiekben ártalmas lenne. A felhasználás előtt a konzerváláshoz kiválasztott anyagokat színezni kellett. A színezék kiválasztásánál fontos szempont volt - természetesen a szín mellett - hogy sem az, sem a színrögzítést elősegítő vegyületek a későbbiekben ne legyenek károsak az eredeti textilre. Jelen esetben különösen fontos a színtartósság is, hiszen nem lenne kívánatos az alátámasztás fakulása miatt újra mozgatni, bontani ezt az erősen károsodott viseleti darabot. Bár még nehezen hozzáférhetők, ma már lehetőség van a reaktív színezékek használatára. Ezt a színezékcsoportot először az 1950-es években fejlesztették ki és vezették be a textiliparban. Míg a többi természetes és a 19. század második felétől alkalmazott mesterséges színezék só-, vagy másodlagos kötéssel kapcsolódik a rostokhoz, addig a reaktív színezékek elsőrendű, kovalens kötés kialakítására képesek. Az erős és hosszú távú kötődés mellett jellemzőjük még a nagyon stabil, tartós szín. E két tulajdonságuk miatt esett a választás a reaktív színezékekre még akkor is, ha használatuk kissé körülményes. Miután sikerült minden kelléket megfelelő árnyalatúra színezni, meg lehetett kezdeni a varrókonzerválást. (5. kép) 133
