Műtárgyvédelem, 2005 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Morgós András: A restaurálás története a Magyar Nemzeti Múzeumban 1960 előtt
mellett. A sisaktestek szilárdságát csakis gipsszel való kiöntéssel és drótváz beillesztésével lehetett biztosítani. Az összeállítás úgy történt, hogy mindennemű kiegészítést a gipsz fehérenhagyásával azonnal felismerhetővé tettünk.” Varjú Eleméi az Érem- és Régiségtár igazgatója kérte a minisztertől az idős Kemény mellé a mechanikus műhelybe inas felvételét, amit engedélyeztek (169- 1921 ÉRT). Az inas Mészáros József lett. 1927-ben elhunyt Kemény. Varjú, akkor már a Történeti Osztály vezetőjeként a következőkben emlékezett munkájára: „A megboldogult egy fél életen át szolgálta hűséggel az Érem- és Régiségtárt. Páratlan, szinte a művészetig emelkedő ügyességének számtalan nyoma maradt a kiállítási termekben, amelyeknek pompás vaskeretes üvegborítói, a szekrények fortélyos zárai, a szép és szabályos kivitelű szerelőmunkák nagyrészt az ő kezéből kerültek ki.” (Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Osztályának működéséről az 1927-ik évben, 290-1927 TO) Az emlékezés jól szemlélteti, hogy ebben az időben Kemény „művészetig emelkedő ügyessége”, vagyis a restaurátori képessége fontosságban szinte egyenrangúnak számított a szerelőmunkákban való jártasságával. Restaurálás az asztalosmühelyben (1915-tól) Majhen Menyhért'0 műasztalos 1915-től műszaki altisztként (szakaltisztként) dolgozott az asztalosműhelyben. Mindennemű fatárgyak helyreállításával és konzerválásával foglakozott, mellette új asztalos-szerkezeteket (pl. tárlók, szekrények, polcok stb.) is készített, szükség szerint részt vett kiállítások rendezési munkáiban. Dr. Gasparetz Géza Elemér és a Kémiai konzervátor laboratórium kialakítása A 20. sz. elejének legjelentősebb magyar restaurátor személyisége volt Dr. Gasparetz Géza Elemér" vegyész, aki 7 éves múzeumi tevékenység után, fiatalon 43 évesen a „háborús évekbe visszanyúló betegség után” hunyt el és ezt követően - nem lévén vegyész-restaurátor utóda a múzeumban - személye és munkássága méltatlanul a feledés homályába merült. Rövid múzeumi tevékenysége alatt a restaurálás terén nem csak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is kiemelkedőt és maradandót alkotott. 1911-től ideiglenes nyugalomba helyezéséig (1918) (súlyosodó idegbetegsége miatt) ill. korai haláláig a MNM Érem- és Régiségtárának a munkatársa, a kémiai és restaurátor laboratórium vezetője volt. Tevékenységét tekintve ma vegyész-restaurátornak neveznénk. Magyarországon ő volt az első vegyészrestaurátor. De világviszonylatban is szintén az elsők közé tartozott. A Pázmány Péter Tudományegyetemen vegyészként végzett. Doktori értekezését „Mikroké- mia a festészettörténet szolgálatában” címmel írta 1911-ben. A Műegyetemmel közösen próbadarabokon vizsgálta az akkor divatos faszi- lárdítási eljárásokat hogy, még a lőcsei főoltár faanyag-szilárdításának engedélyezése előtt megismerje azok előnyeit és hátrányait. Ez Magyarországon az első olyan kezdeményezés, amikor a tárgyakat felügyelő muzeológusok, a hely13
