Műtárgyvédelem, 2005 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Országh Borbála: Üveghátlapfestmények restaurálási lehetőségei
A különböző viszkozitásban kapható, kismolekulájú hidroxipropil-cellulóz alapú ragasztóanyagot (Klucel) jó penetrációs képessége, valamint vízben és poláros oldószerekben, pl. alkoholban való egyaránt jó oldhatósága teszi alkalmassá üvegfestmények különféle kötőanyagú festékrétegeinek rögzítésére. A metil-hidroxi-etilcellulóz (Tylose MH300-as) desztillált vizes oldatát erősen rideg, és az üvegtől elálló festékszigetek előzetes rögzítésére alkalmazzák német restaurátorok, hogy a későbbi viaszos konzerválás során a ragasztófilm ne törjön el, és az egyes darabok ne mozduljanak el. A kis töredékekre felhordott Tylose film feszültsége miatt a darabok felemelkednek, de az utólagos vasaláskor visszasimulnak, a filmbevonat nem akadályozza meg a viasz rögzülését. Az etil-akrilát, metil-metakrilát kopolimer alapú vizes diszperziót (Plextol B500) porló, vagy erősen porózus festékrétegek megkötésére használják. A viaszok és viaszgyanta keverékek konzerváló anyagként való használata a német nyelvterületeken a legelterjedtebb. A legtöbb publikáció leírása szerint elsősorban merev, lepattogzó olaj- és olajgyanta festékrétegek konszolidálásakor értek el jó eredményeket ezzel a módszerrel. A viaszok kis behatolóképességük, és savasságuk miatt nem használhatóak fémfóliák megkötésére, és olyan esetekben sem, ahol felhólyagzott, de még meg nem repedezett festékrétegek vannak. Nem értek el kielégítő eredményeket továbbá vizes kötőanyaggal festett üveghátlapképek konzerválásakor sem, mert a viasz a tempera kötőanyagú üveghátlapképek esetében színváltozásokat okozott. A viaszokat vagy viaszgyanta keverékeket oldószer nélkül olvasztják az üvegfelület és a felette lévő festékréteg közé. Ezt vákuumos hevítőasztal vagy hevítőszőnyeg (Heizmatte) használatával végzik. További lehetőségeket kínál, hogy a viaszt hevítőspatula segítségével, előmelegítéssel vagy anélkül is be lehet olvasztani. Az egyszer már visszarögzített terület tapadásának ismételt csökkenése esetén a ragasztást helyi felmelegítéssel meg lehet ismételni. A módszer egyik legnagyobb veszélye, hogy a viaszt annak olvadáspontjáig (60- 65°C) fel kell melegíteni, azonban az üvegfelület - elsősorban pontszerű - melegítése az üveg belső feszültségei miatt a hordozó elpattanásához, töréséhez vezethet. További hiányosságok, hogy a viasszal történt konszolidálás után, a festékrétegek ismételt elválásakor, a viasz teljes visszaoldása nem lehetséges és más anyagokat (oldószeres vagy vizes ragasztóanyagokat) sem lehet a továbbiakban a rögzítésre felhasználni, az apró festékdarabkák a viszkózus anyaggal való kezelés során pedig el is mozdulhatnak. A fehérítetlen viaszokban is végbemennek lebomlási folyamatok, vékony rétegben hajlamosak makrokris- tály képződésre, amik a fényszórás miatt homályossá teszik a filmet. Fehérített méhviaszt is sok esetben használnak a festékrétegek megkötésére, mert a konszolidált részek színét csak kisebb mértékben módosítja. Ez a viasz a fehérítés során alkalmazott kezelések miatt savasabb lehet. A méhviasz mikrokristályos viaszokkal helyettesíthető. Ezek a viaszok általában alacsony hőmérsékleten olvadnak, ezért melegítéssel való felhordásuk biztonságosabb, de kezelhetőségük ragacsos állapotuk miatt nehezebb. Alkalmazásuk után a tartós rögzítés megőrzése érdekében az üvegképet alacsony hőmérsékleten (20°C alatt) kell tartani. 106