Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Lencz Balázs: Egy XIX. századi japán sisak restaurálása
A nyakvédő lemezek selyemzsinórjainak leghatékonyabb tisztításához arra lett volna szükség, hogy az összes díszítő és rögzítő funkciójú zsinórt kifűzzem a lemezek lyukaiból. Ez azonban a meggyengült, foszladozó, szakadt zsinórok teljes pusztulásával, szétszakadásával járt volna, esetleges tisztításuk és restaurálásuk után visszafűzésíik lehetetlenné vált volna. Mint minden restaurátori munkánál, ebben az esetben is az volt a célom, hogy a tárgy eredeti anyagait semmiképpen se károsítsam, lehetőleg eredeti állapotában őrizzem meg. Ebből az etikai meggondolásból kiindulva a zsinórokat eredeti helyükön, kíméletes módszerrel tisztítottam. Az alkalmazott tisztító oldat 50% metanol + 50% deszt. víz keveréke volt. A belső bőrszíjakat először puha radírral, majd „Holland” tisztító emulzióval5 tisztítottam, és végül likkeres6 átdörzsöléssel puhítottam, fényesítettem. Az anyagvizsgálati eredmények alapján a hiányzó részeket zsírcserzésü bőrcsíkokkal pótoltam. A pótlások eredetivel érintkező felületét serfkéssel elvékonyítottam, majd rizskeményítővel ragasztottam az eredeti részekhez. Restau rálás A sisaktcst szemellenzőjének középtengelyével egybeeső, frontális gerinclemez felső harmadában lévő enyhe horpadást nem egyengettem ki. Ez több szempontból is indokolt volt. Egyrészt a deformáció hozzátartozik a tárgy életéhez, múltjára, használatára utal, és nem bontja meg annak egységes megjelenését, másrészt a kiegyengetés során a felületet érő ütések a belső, vékony lakkréteg lepergését, és a vésett felirat első karakterének eltorzulását okozhatták volna. A sisaktest restaurálásánál az egyik legnagyobb problémát a külső felület eredeti fekete színének visszaadása jelentette. A sisaklemezek külső lakkozásának semmi nyoma nem volt, egyetlen kis lakkmaradványt sem találtam a sisaktcstcn, még a különféle mélyedésekben sem, holott a nyakvédő lemezeken még jócskán maradt lakkbevonat. Ezért Séd Gábor témavezető tanárommal és Cseh Éva sínológussal, a japán gyűjtemény vezetőjével arra a következtetésre jutottunk, hogy a küblitől eredetileg nem lakkozták. Mivel a japán sisakokat legtöbbször feketére lakkozták vagy feketítették, különösen a XIX. században, és a sisakhoz tartozó páncélzaton is a fekete szín dominál (a fémlemezeket fekete lakkréteg borítja), valamint a tárgy tisztítása során, gyenge üvegkefés tisztítás erdeményeképpen a közepesen vastag korróziós réteg alatt egy vékony fekete réteg látszódott halványan, mely nagy valószínűséggel a korabeli feketítés maradványa lehetett, ez megerősíteni látszik következtetésünket, hogy a kabuto eredetileg feketére volt színezve. A korabeli japán feketítési módszerekről sajnos egyetlen könyvben sem találtam leírást, adatot, viszont különféle magyar és német nyelvű könyvekben fellelt receptek alapján számos feketítési eljárást próbáltam ki, hogy ezáltal visszaadhassam a sisak eredeti fekete színét. Az ideális feketítő módszernek olyan típusúnak kellett lennie, mely nem igényli a tárgy bemerítését a színező folyadékba, mivel a sisak belsejét fekete és piros lakkréteg is fedi, valamint textilalkatrészek is találhatók rajta, mely utóbbiakat ron- csolás nélkül nem tudtam volna eltávolítani a tárgyról. Ezek igen érzékeny anyagok lévén, az ilyen típusú kezeléseket nem bírták volna ki visszafordíthatatlan károsodás nélkül. Ezért a kontrollálható, helyi, tamponálásos módszert találtam a legalkalmasabbnak erre a célra. A hosszadalmas kísérlctsorozat során - melyben kisméretű próbalemezekcn kémiai és elektrokémiai eljárásokat próbáltam ki a legjobb eredményt egy galvanizáláshoz használt fekete nikkelcző oldat adta. Mivel a keletkezett felület enyhén foltos lett és színében sem volt kielégítő, ezért kísérleteim tapasztalataiból kiindulva az oldathoz kis mennyiségű ólomacctátot adtam. Az így nyert elektrolitot', 7 V feszültség és 0,25 A áramerősség mellett, mozgóanódos elektrolízissel vittem fel a felületre. A sötét, egységes réteg keletkezése iga-
