Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Lencz Balázs: Egy XIX. századi japán sisak restaurálása
EGY XIX. SZÁZADI, JAPÁN SISAK RESTAURÁLÁSA Lencz Balázs Összefoglalás: Az Iparművészeti Múzeum Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumának Japán Gyűjteményéhez tartozó, 1859-ből származó japán sisakot a leghíresebb japán páncélkészítők - a Mjócsinok - egyik mestere készítette. Az alábbiakban e különféle szerves és szervetlen anyagokból felépülő, aprólékosan megmunkált, finom kidolgozású tárgy restaurálásának menetét ismertetem. A sisak restaurálása során a legnehezebb feladatot a sisaktest feketítése mellett a nyakvédő lemezek felvált lakkrétegeinek visszavasalása és a hiányzó lakkozás pótlása jelentette. A sisaktest feketítését - számos recept kipróbálása után - az általam kikísérletezett oldattal, elektrokémiai úton végeztem. A nyakvédő lemezek felvált lakkrétegeinek visszarögzítéséhez a legalkalmasabbnak a poli(butil- metakrilát) és csersav megfelelő arányú keveréke bizonyult. A hiányzó lakkozás pótlásánál konzulens tanárom Nemes Takách László kutatási eredményeit használtam fel. A hiányzó részeket dolomitporral töltött kopál lakkal egészítettem ki. A lakkot, az eredeti technikát követve, több rétegben hordtam fel a felületre. Száradásuk után csiszoltam, végül fekete tussal dörzsöltem be. és tiszta kopál lakk bevonattal láttam el a felvitt rétegeket. A könnyebb olvashatóság érdekében a japán szavak latin betűs átírásában a magyar kiejtést követtem: más, magyar nyelvű. Japánnal foglalkozó könyvekhez, hasonlóan.1 A japán szavakat - a személy- és földrajzi nevek kivételével - dőlt betűvel szedtem a felismerhetőség érdekében, és ezekhez a szótövekhez közvetlenül kapcsoltam a magyar ragokat és toldalékokat. Hz a cikk az. irodalomjegyzékben megadott diplomamunkám rövid összefoglalása. A páncélzatokhoz szinte mindig viseltek olyan védőeszközöket, melyek a fej védel- WJ-I inét szolgálták. Ezek a védőeszközök szerkezetükben, formájukban és ornatnen- sVmal seikben általában a páncélzat megformálását követték. A kabuto (magyarul: sisak) a klasszikus japán páncélzat fej védő eleme. Formája és felépítése jellegzetesen japán hagyományokat őriz. A japán fegyverkovács-művcsség több, mint 1000 éves múltra tekint vissza. Az ásatásokból előkerült legkorábbi darabok egészen a kifinomultabb Edo kori (1603-1867) munkákig olyan magas színvonalú mesterségbeli tudást tükröznek, melynek alig akad párja a világon. Az ősi - kontinentális eredetű - sisakok mellett az első eredeti japán tervezésű sisak a szudzsi-kabuto - a XIV. században terjedt el. Sisakharangját kezdetben széles, majd egyre vékonyabb vertikális lemezek összeszcgecselésévcl állították össze, oly módon, hogy a lemezeket megfelelő mértékben egymásra csúsztatva, dupla vastag réteget értek el. A lemezeket nem illesztették szorosan egymáshoz, hanem vékony rést hagytak köztük, mely a sisaktestet érő ütések tompítására, elvezetésére szolgált. Felületét lakkozták vagy barnították (feketítették), és egyes alkatrészeit ónnal, sárgarézzel, ezüsttel vagy arannnyal díszítették. Frontális részére szcmcllenzőt (mabezasi) szegecseltek. A szemellenzők közepére illesztett, hosszúkás hüvely (haraidate) a különféle sisakforgók és egyéb omamensek rögzítésére szolgált. A sisaktest hátsó részéhez egy gyűrűt (kaszadzsirusi no kvan) illesztettek. Ehhez általában egy rituális - agemakinak nevezett - csomót, illetve egy kis téglalap alakú vászon lobogót - kaszadzsirusit - kötöttek fel. Erre festették fel a sisak viselője, vagy az általa szolgált tartományúi" családi címerét, ka-monját. A tehen egyfajta sisakoromzat, a sisaktcst tetején kialakított széles lyuk. Kialakítására azért volt szükség, hogy a hajukat varkocsba fogva viselő harcosok hogy az ne okozzon kényelmetlen viseletét a sisak alatt a fejükön viselt puha sapka csúcsával együtt a tehenen keresztül kihúzhassák a bélés nélküli sisakból. A tehen egyre szükebb lett, és egyre gazdagabban díszített - általában aranyozott gyűrűkkel, 147
